3.1.6. Az iskolai kultúrák keveréke
Handy szerint az iskolákban található kultúrák keveréke nem több és nem is kevesebb, mint más szervezetekben. Hibás állításnak tartja azt, hogy az „iskola más világ", az iskola is hasonló szervezet, mint sok egyéb. A fő különbség, illetve sajátosság azonban az, hogy az iskolákban kompetens emberek (tanárok) tevékenykednek (tanítanak), állandóan változó kihívásoknak kell megfelelniük. Általában a tanárok feladat kultúrának látják saját szervezetüket, ritkább esetben személyiség, illetve szerep kultúrának.
Az eddigi elemzések alapján nagy különbségek vannak az általános iskolák és a középiskolák kultúra-vonásai, jellemzői között. A kérdőívek elemzései azt mutatják, az általános iskolák szinte teljes mértékben feladat kultúrának tűnnek, vagy néhány esetben jóindulatú klub kultúrának. Mindkét kultúra fajta eredendően következhet az általános iskolák kisebb méretéből. Minden tanárnak szinte megvan a saját korcsoportja, a kommunikáció a tantestületen belül eléggé személyes, informális, még bizonyos telepátia is megfigyelhető.
A középiskolákban azonban legtöbbször a szerep kultúra dominál. Általában a közéspiskolák mérete nagyobb, ez eleve determinálja a szerep kultúrát, a tanításban sok az átfedés (gondoljunk egy órarendre!), a felelősség a funkciók alapján kerül kiosztásra. (Pl. közismereti tanár, szakmai elméleti tanár, szakoktató, osztályfőnök, ifjúságvédelmi felelős, diákönkormányzatot segítő tanár stb.) A rendszer koordinálása más jellegű, az ilyen szervezet más hangulatú értekezleteket kíván, másfajta kapcsolatok kiépítését feltételezi. Általában a nagyon fiatal tanárok a középiskolát feladat vagy személyiség kultúraként élik meg, amelyben őket egyedül hagyják, hadd csinálják a dolgukat. A ranglétra közepén lévők rendszerint klub kultúrát is azonosítanak a szerep kultúra felett: az igazgató és a helyettesei képviselhetik számukra a „dobozok" tetején a „pókhálót".
Fontos, vizsgálódásra alkalmas kérdés az, vajon a szerep kultúrának ennyire dominánsan kell-e megjelennie a középiskolákban? Kétségtelen, sok determináló tényezője van:
- az életkorhoz kötött, standardizált vizsgák eleve a standardizálás felé tolják el a középiskolákat
- a tantárgyak széles skálájú választéka sok tanárt igényel
- a támogatási lehetőségek: a kiemelkedő („profi") szint egy adott tantárgyban segíti a specializációt és az iskolán belüli hierarchikus szerveződéseket
- a szakszervezetek a demarkációs vonalak kijelölése felé hatnak
- az oktatási bizottságok a nagy intézményekben az anyagi lehetőségek szélesebb skáláját tudják felvonultatni.
Mathew és Toug definíciója nyomán mondhatjuk, hogy az iskola „egymással kapcsolatban lévő kölcsönös függőségek halmaza". Mindezek miatt a kollegiális modell a legtöbb iskolában a testület számára különösnek tűnhet. Más szóval személyiség kultúrának látják az iskolát, olyan egyéni professzionalisták kultúrájaként, akiket egy kicsit önmaguk ellenére is kell koordinálni. A szerep kultúrában a személyiség kultúra egyes elemei is megtalálhatók.
A professzionalizmus hagyományai ugyanis a tanításban erősen élnek, és erősek is maradnak. A hűbérbirtok, a jog, hogy a tanár a saját módján fejezheti ki magát, a szakmai kiszámíthatóság mind-mind a tanítás mint szakma jegyei, de egyben a személyiség kultúrának is sajátosságai. Ezek a jegyek nem illenek jól össze a lépcsős hierachiával, a standardizált tananyaggal, a menedzsment nagy intézményekről vallott elképzeléseivel, mert ezek a szerep kultúra jegyeit írják elő.
Sok esetben úgy tűnik, hogy a mai középiskolák néha „szervezeti skizofréniában" szenvednek, nem igazán tudják eldönteni, hogy a szervezetük bürokratikus módon felépített „gyár", amelytől árukat rendelnek, vagy egyéni professzionalisták közössége, ahol mindenki a saját szakmai munkáját végzi. A hatalom, a hatóság és a szülők számára is kényelmes kép, ha gyárként látják az iskolákat. Megkérhetik őket, még ha az iskolák néha el is utasíthatják, hogy különböző árukat „állítsanak elő", használhatják a források és a kimenetek nyelvét, a minőségellenőrzést, különböző eljárásokkal mérhetik is a „hatékonyságot".
Az oktatásról, nevelésről vallott elképzeléseink, az egyének fejlődése, a tanárok, diákok közötti alapvető interakció ezzel szemben a professzionális hagyományokat tartják fenn.
Arra a kérdésre, hogy milyennek kell lennie egy iskolának, nem könnyű válaszolni. Elképzelhető az is, hogy lehetetlen szerep kultúrát működtetni, amely tele van a személyiség kultúrára jellemző szakemberekkel. Az általános iskolák meg sem próbálják, helyette olyan feladat, illetve klub kultúrák maradnak, amelyek törekednek arra, hogy tolerálják a professzionalistákat, amíg azok nem túlságosan önállóak.
Ha az iskola hatékony szerep kultúra, akkor az egyéni professzionalisták hagyományai nem számottevőek. Lehetséges alternatívaként természetesen elképzelhető az iskolákat a feladat kultúra felé mozgatni, félútra a professzionalizmus felé. Ez a menedzsmenttől különböző filozófiát igényel. Érdekes módon az üzleti cégek is manapság a hierarchia felől a megosztott felelősség, az egyéni szabadság irányába mozdulnak el. Tény azonban, hogy néhány iskola a nagy üzleti cégek bürokratikus felépítését használja, amely már lassan „kimegy a divatból".
Az iskolákat más szervezetekhez hasonlóan négy különböző irányba húzzák a különböző kultúrák követelményei. A menedzsment feladata, hogy ezeket a kultúraerőket összefogja, és felhasználja mindegyiknek az erős pontjait.