4.9.2 Továbbképzés
Mivel oktatásügyi, az iskolai innovációk új utakra „terelik" az óvodapedagógusi, tanítói, tanári gyakorlatot, a továbbképzés nélkül nemigen lehetne boldogulni. Az intézményes képzésen kívüli, ún. stratégiai típusokról már tájékozódhatott az olvasó. Az empirikus-racionális változat, a mástól való és erős indítékkal ösztönzött tanulás igencsak természetes ismeretszerzési forma, akárcsak a normatív-reedukatív, amely hatásosságát tekintve felülmúlhatatlan.
Amióta a már nyugdíjas pedagógusgeneráció és a most is aktív az eszét tudja, a továbbképzések tematikájukban mindig is kísérték, jobb esetben előzték az aktuális tennivalókat, szükségleteket. Voltak (vannak) szakaszok, amikor a külső továbbképzések az éppen időszerű oktatáspolitikai feladatok teljesítését segítették/segítik elő. Feladatok, amelyek adott esetben felülről érkező innovációk képében jelentek/jelennek meg. Az elmúlt évtized végén az integráló nevelés és a kompetenciaalapú oktatás volt a „sláger" ismeretkör.
Érdeklődési körünkben sokkal inkább természetes közege a tanulásnak az a már említett innovációra összpontosító belső továbbképzés. Az elmúlt század utolsó harmadának nagy intézményi innovációi (Zsolnai, Gáspár-Szentlőrinc, Szolnoki Varga Katalin Gimnázium, Nevelési Központ-Pécs) kiterjedt és intenzív belső továbbképzésekkel jártak együtt, amelyekben gyakorta még a „képzők" is a csapat tagjaiból kerültek ki, akik egy-két lépéssel előbbre jártak a tanulásban és a tapasztalatszerzésben. De természetesen - az illető innovációt ismerő és partnerként együttműködő - neves szakértők is készen álltak a közreműködésben. Szentlőrincen
a belső továbbképzéseken szinte a semmiből tanulta meg a nevelőtestület a helyi tantervkészítést, az ún. komplex tantárgyak tanításának metodikáját, a termelőmunka nevelésmódszertanát és a többit.