4.9.3 Kooperáció technikák

A nevezett technikáknak kettős az arculata. Egyrészt felfoghatjuk őket innovációsképesség-fejlesztőknek, másrészt és még inkább megújító folyamatok közben felmerülő problémák megoldásában használatos módszereknek. (Remouchamps et Tilman, 1991)

A nagy klasszikus a brainstorming. Hazánkban az agyostrom elnevezés a szokásos. Az alapidea: adott probléma „kezeléséhez" tartozó elképzelések keresése és értékelése. Két szakaszban zajlik: az elsőben a lehető legnagyobb számú felvetés kifejeztetése és gyűjtése a csoportfeladat, mégpedig a képzelet maximális mozgósításával, a racionalizáló álláspontok visszafogásával, akár gátlásával. A második szakaszban a legérdekesebb megoldásajánlatok rendezésével, válogatásával, értékelésével jut(hat)nak el a résztvevők a hatásos kibontakozáshoz.

Az „Alkoss mozit, forgatókönyvet" kiscsoportos technika. A szeánsz az adott témakörben történő helyzetleírással kezdődik. Az ajánlott történet a lehetőség szerint abszolúte konkrét arculatú, amelyből az események pontosan kifürkészhetők. A csoporttagok lejegyzik a részleteket, aztán játékos eszmecserével alakítgatják a történetet, pl. mesével, rajzzal, skiccel, krokival, hangfelvétellel. A história elemei egyre gazdagabbak lesznek, újabb kapcsolatok alakulnak ki köztük. Sok variáns merül föl. Mindegyik megfelelő, ha nem túl racionális és nem köznapian szokásos. A jelenlévők gondosan jegyzetelik a repertoárt, újraolvassák. Majd felmerülnek a kérdések: hogyan lehetne megvalósítani az elképzelést? Hogyan lehetne elkerülni a nem kívánt hatásokat? Minden elképzelést megvizsgálnak, keresve a leginkább alkalmasat.

A „Figyelem, fájni fog! Összezúzás" különös elképzelést testesít meg. Egy ideát vagy szabályt, vagy kívánságot „összezúzás"- technikának vetik alá a csoporttagok. Az adott tárgyat szétszedik, aztán átformálják számos más képződménnyé. Módosítják anyagát, használati jellegét, a közeget, amelyben előfordul. A résztvevők - könnyítésül - igelistát kapnak (megnagyobbítani az alakot, súlyt; kombinálni más dologgal...), a cselekvésekkel „manipulálják" a tárgyat, amely így az eredeti funkcióteljesítésre már nem is lesz alkalmas. Átalakítási, tökéletesítési javaslatok jelennek meg. Ugyanakkor napvilágra kerülnek más anyagok, tevékenységek, más szükségletek kielégítésének esélyei. (A „technika" jó eszköz az elme szabad szárnyalásához. A szokásos támpontok kétségessé tétele új távlatokat nyithat.) A napi realitások konstatálása után a javaslatokat újra kézbe lehet venni, hogy az eljárás potenciális hozadékait a csoport céljainak elérése érdekében érvényesíteni lehessen.

Az „Üres négyzetek („kockák") kitöltése, felfedezésmátrix" két belépésű táblázat. Az oszlopok és a sorok üres négyzeteket adnak, amelyeket a kooperációs tevékenység résztvevői töltenek ki. Pl. az oszlopokba az iskolások minden rendű szükségleteinek 8-10 elemes leltára kerül, míg a sorokba azok az elemek, amelyek fölött az intézmény diszponál. A műveletsor két szakaszból áll: a rácskészítésből és a csoporttagok általi kitöltésből. Egy iskolaintézményi példában az oszlopok a következő szükségleteket foglalják magukba: intellektuális gyarapodás, fizikai és erkölcsi fejlődés, ismeretszerzés, táplálkozás, pihenés és szórakozás, informálódás, személyes problémák megoldása, kapcsolatalakítás. A sorok viszont a következőket reprezentálják: személyzet, felszerelés, bútorzat, kommunikációs eszközök, papírok (kiadványok, könyvek, nyomtatványok, füzetek, szabályzatok...). A kitöltések után minden „kockát" meg kell vizsgálni, hogy tevékenység-terminusban történtek-e a beírások. Üres négyzet nem maradhat. Ezután mindegyik tengely mindegyik eleme gazdagítás tárgya lehet. Az eljárás ajánlható a rossz közérzet és a technikai nehézségek leküzdésére. Alkalmazása informál arról, hogy minden jobbító lehetőséget kihasznált-e az ember és az intézmény. Felfedi a hiányosságokat és a lehetséges orvoslás jellegét.

A „Ha én lennék... vagy az analógiás módszer" bemutatása azzal kezdhető, hogy az ember gyakran kerül olyan helyzetbe, miszerint kísérletezik összetett ideák megértésével és megértetésével, s eközben keresi az összehasonlítás eshetőségét, olyan képzeteket, amelyek képesek kifejezni, hogy mit is kutatgat, hogy mit is akar mondani. Az analógia segít gyorsan megragadni adott fogalmat, logikai összefüggést, mégpedig konkréthoz való ragaszkodással. Ha két személy hasonlít egymáshoz, akkor valószínű, hogy közös jegyek fedezhetők fel rajtuk. A megfigyelő felsorolhatja a mindkettőnél fellelhető azonos, hasonló vonásokat, s bejárja a konkréttől az elvontig vezető utat. A művelet csoport előtt, csoportkontrollal folyik.

Az „Ösztönös megérzés lerajzolása, az analóg rajz" egy probléma intuitív felfogásának rajzzal és címmel való megjelenítése Valószínű, hogy a tudattalan valami olyant is kifejez, amit logikus elemzéssel nem lennénk képesek megragadni. Kiindulópont: a rajzolót (a csoportot) érintő probléma néven nevezése, amelynek megoldása a résztvevő(k)nek elégedettséget okozhat. A rajzoló az első kommentátor. Kifejezi azt, amit a rajz szuggerál neki, hogy milyen asszociációra készteti. Elképzeléseit feljegyzik. Aztán a csoporttagok sorban elmondják, hogy mit hoz elő számukra a rajz, közlik elképzeléseiket. Az első olvasat és reakció kifejezése után azon meditálnak, hogy kezdetben miért az adott címet kapta a rajz. Végül a térben kissé eltávolodnak a rajztól, s csukott szemmel keresik az együttes benyomást. Közben „visszafordulhatnak", s meglepő benyomásban lehet részük, mivel a rajz új üzenetet közvetít. Miután megtörtént a rajz emlékezetbe vésése, tanácsos egy kis ideig pihentetni az elmét, majd „visszajönni". A csoporttagok konstatálják, vajon nem keletkeztek-e újabb elképzelések? A módszer feltételezi a bizalmas viszonyt a résztvevő egyének között, mert a rajz tudattalan képzeteket vetít ki. Ezt különösen akkor érdemes figyelembe venni, ha a rajz személyes problémákat reprezentál.