3.2.3.1. Külső társadalmi csoportok

A külső társadalmi csoportok közé tartoznak például a szülők, a munkáltatók, az oktatást befolyásolni kívánó civil szervezetek, és minden, többé vagy kevésbé szervezett egyéb olyan társadalmi csoport, amely az oktatással kapcsolatban valamilyen igényt megfogalmazhat (pl. nemzeti polgárság, városi alkalmazottak, bevándorló kisebbségek stb.). E csoportoknak érdemes megkülönböztetni legalább két típusát: az egyik oldalon állnak azok, amelyek viszonylag erős alkupozícióval rendelkeznek és képesek közvetlenül is befolyásolni az intézményeket (pl. módosabb vagy befolyásosabb szülők vagy ilyen munkáltatói csoportok), a másik oldalon pedig azok az általában gyengébb alkupozícióval, illetve gyengébb közvetlen érdekérvényesítő képességgel rendelkező csoportok, amelyek számára inkább csak a politikai csatornákon keresztül történő befolyásolás lehetősége adott (pl. szegényebb szülők).

Ide sorolhatók azok a csoportok is, amelyek saját döntésük alapján a politikai cselekvés útját választják (pl. politikai szervezetek, nyomásgyakorló csoportok). A politikai pártok részben a külső társadalmi csoportok közé sorolhatók, részben azonban a politikai-kormányzati rendszer részének kell tekintenünk őket.[1]

A legtöbb demokratikus rendszerben a politikai párttá nem szerveződő külső társadalmi csoportok számára is sokféle intézményes lehetőséget biztosítanak a beleszólásra. Azok a különböző konzultációs vagy részvételi fórumok, társadalmi viták és nyilvános véleményalkotási lehetőségek, amelyeket a modern demokráciák a hagyományos politikai csatornák mellett megnyitnak, lehetővé teszik az ilyen csoportok számára a közvetlen érdekkifejezést, anélkül hogy a politikai-közigazgatási rendszerbe beépülnének. Az érdekkifejezés és egyeztetés bizonyos fórumai a politikai-közigazgatási rendszer alkotta pólus és a másik két pólus határvidékén helyezkednek el, azaz legalább annyira tekinthetők szakmai vagy társadalmi, mint politikai természetűnek (pl. ilyenek például Magyarországon az olyan testületek, mint az Országos Köznevelési Tanács a közoktatás vagy a Rektori Konferencia a felsőoktatás területén). E testületek lényegében annak függvényében épülnek be a közigazgatási-politikai rendszerbe, hogy felruházzák-e őket közigazgatási jellegű jogosítványokkal, illetve létrehozásuk és összetételük meghatározásánál érvényesülhetnek-e politikai szempontok.

A külső társadalmi csoportok akkor viselkednek valóban "külsőként" és "társadalmiként", ha nem a politikai-közigazgatási rendszeren keresztül érvényesítik érdekeiket, hanem közvetlenül az oktatási rendszer felé fordulnak. Ennek a lehetősége is intézményesülhet az oktatási rendszerekben akkor, ha például az intézmények szintjén működnek olyan konzultatív testületek, amelyek lehetővé teszik a külső társadalmi csoportok közvetlen érdekkifejezését (pl. iskolatanácsok vagy a felsőoktatási intézmények mellett működő, a gazdaság képviselőit magukba foglaló irányító vagy tanácsadó testületek). Itt is hangsúlyoznunk kell persze, hogy szervezett társadalmi csoportok által kezdeményezett oktatásügyi változásról csak abban az esetben beszélhetünk, ha az adott csoport egyszerre a rendszer több pontján is sikerrel érvényesíti az érdekeit, és így valóban makroszintű változást tud elérni.[2]



[1] Ezzel kapcsolatban fontos újra hangsúlyozni, hogy a politikai-kormányzati rendszer és a társadalmi környezet közötti határvonalakat gyakran nem lehet teljes bizonyossággal megvonni. A társadalmi környezet vagy a civil szféra meghatározott csoportjai (pl. szülők vagy munkaadók), a szervezettségük bizonyos mértéke és a politikai-kormányzati döntéshozatali formákba való bevonásuk intézményesülésének bizonyos foka mellett, amint arra már utaltunk, a politikai-kormányzati rendszer aktoraivá is válhatnak (pl. akkor, ha a munkaadók a kormányzati döntéshozatali rendszerbe beépülő tripartit döntéshozó testületekben jelennek meg).

[2] Ilyen az, ha például a városi középosztályok az intézményi szintű testületekben ülő képviselőik révén vagy a pedagógusokkal való közvetlen interakciókon át intézmények sokaságában érik el azt, hogy a tanításban előtérbe kerüljenek a gyermekcentrikus módszerek. Ilyen az is, ha a gazdasági élet képviselői az egyetemi oktatóknak tett kedvező ajánlataikkal vagy az intézmény mellett működő tanácsadó testületekben megfogalmazott álláspontjukkal elérik azt, hogy az egyetem az oktatás és a kutatás mellett a gazdaság számára közvetlen szolgáltatást is végezzen.