4.5.2. Az intézményi szint felértékelődése

A nyolcvanas-kilencvenes években több oktatási rendszerben felértékelődött az intézményi szint jelentősége. Ennek sokféle oka közül itt csak arra a felismerésre utalunk, hogy a makroszintű szabályozás jóval kevésbé érvényesül a mikroszinten folyó mindennapi tanítási gyakorlatban, mint ahogy azt korábban gondolták: ezt ugyanis nagymértékben meghatározzák azok a sajátos intézményi szintű viszonyok, amelyek komplexitását a rendszerszintű szabályozás során nem tudják figyelembe venni. Hiába írják elő például országos szinten a tanárok számára, hogy bizonyos pedagógiai módszereket alkalmazzanak, ha ezt a konkrét iskolák lehetőségei, szervezeti kultúrája és vezetési viszonyai kevésbé engedik meg. A nyolcvanas években erősödött az a felismerés, hogy a hatvanas-hetvenes évek nagy, a rendszerek egészét célba vevő iskolareform céljai - például az iskolai esélyegyenlőség vagy a tanítás hatékonyságának a növelése - nem teljesültek kellőképpen. Egyre gyakrabban fogalmazták meg, hogy „minden az egyes iskolában dől el" (Halász, 1993).

Az intézményi szint felértékelődésére a másik irányból is sor került. Jellemzővé vált ugyanis az a felismerés is, hogy gyakran csak az intézmény szintjén koordinált nevelő hatások révén lehet elérni azt a célt, amit a pedagógus egyedül a saját osztályában nem képes elérni. Jó minőségű programok és jó tanárok megléte esetén is sikertelen lehet a tanítás vagy a nevelés, ha az intézmény szintjén mindezek nem nyernek megerősítést. Az intézményi szint felértékelődése valójában csak egyik eleme a szabályozási és felelősségi viszonyok átfogó átrendeződésének, amely vertikális és horizontális dimenzióban egyaránt zajlott, és amely a rendszeren belüli és kívüli szereplők közötti viszonyokat is újraformálta (erről részletesebben is szó lesz még e fejezet végén).