4.2.4. Az erőforrások elosztása
Az oktatási rendszer költséges nagyüzem: a modern államok általában nemzeti jövedelmüknek 5-8%-át fordítják oktatásra, ami állami költségvetésüknek 10-20%-át jelenti. Az oktatási rendszer az egyik legnagyobb munkáltató, tanárok tíz- vagy százezreit alkalmazza, és az egyik legnagyobb épület- és eszköztulajdonos. A rendszer szabályozásának egyik legfontosabb területe ezeknek az erőforrásoknak az elosztása, aminek nem kis tétje van: egyfelől az, hogy kik részesülnek nagyobb és kik kisebb arányban; másfelől az, hogy az erőforrásokat hatékonyan használják-e fel, vagy pazarló módon bánnak velük.
Az oktatás területén hagyományosan az ún. intézményfinanszírozás jellemző, ami azt jelenti, hogy a közigazgatás dönt bizonyos intézmények létesítéséről, majd azok működését a közpénzekből meghatározott szinten finanszírozza. Az intézménylétesítést és a létező intézmények finanszírozását bizonyos rendszerekben eseti politikai megegyezések, költségvetési alkuk döntik el, másutt megpróbálják standardizálni a folyamatot például ellátási körzetek megállapításával vagy intézményi pénzellátási normák meghatározásával. Egészen más mechanizmust eredményez az, ha ún. feladatfinanszírozást alkalmaznak, vagyis a fejlesztést és a pénzellátást nem intézményekhez, hanem meghatározott feladatok elvégzéséhez kötik, esetleg nem is törődve azzal, hogy az adott feladatot kik és milyen intézményi keretek között látják el.
Emellett léteznek egyéb erőforrás-elosztási mechanizmusok is. Magyarországon is jól ismert az ún. normatív finanszírozás, amely lényegében a feladatfinanszírozás egyik formája. Ebben az esetben az intézmények - Magyarországon az intézményfenntartók - a feladatellátástól függően egyfajta automatizmus révén jutnak hozzá a forrásokhoz: aki végez valamilyen feladatot, automatikusan részesül egy meghatározott támogatásban. Egyre gyakrabban alkalmazzák azt a módszert, amikor a felhasználóknak közvetlenül és nyíltan versenyezniük kell az erőforrásokért, így például pályázati úton jutnak hozzá ezekhez.
A különböző finanszírozási formák eltérő hatással vannak a rendszerre és a rendszeren belüli szereplők viselkedésére. Az intézményfinanszírozás például viszonylag nagy biztonságot eredményez, hiszen a forrásokhoz csaknem automatikusan hozzájut minden intézmény. Igaz, a biztonságot itt is csökkentheti az, ha az intézmény politikai természetű alkufolyamat során jut hozzá a számára biztosított költségvetéshez. Ez a forma jóval kevésbé ösztönöz a teljesítmény növelésére, mint a feladatfinanszírozás, amikor a költségvetési támogatás csak akkor és csak addig áll az intézmény rendelkezésére, amikor és ameddig bizonyos feladatokat elvégez. A pályázati formában történő forráselosztás viszont gyakran erős versenyre ösztönöz: olyankor, amikor csak azok jutnak forrásokhoz, akik a többieknél jobb javaslatokat képesek megfogalmazni.
Az intézményeknek vagy a feladatoknak közpénzekből való közvetlen finanszírozása mellett létezik a közvetlen fogyasztói finanszírozás is. Újabban több fejlett oktatási rendszerben megjelentek olyan törekvések, melyek ennek a formának az oktatásban is meghatározó szerepet szeretnének adni: ilyen a korábban már említett úgynevezett voucher- vagy utalványrendszer, amelynél a pénz utalvány formájában a fogyasztónál (családnál, tanulónál) van, aki maga dönt arról, hogy azt hol, milyen oktatási intézménynél használja fel. Ehhez valamelyest közelítő, átmeneti formát jelent a normatív finanszírozásnak az formája, amikor a normatív támogatásokat a szolgáltatásokat igénybe vevők számának az arányában határozzák meg, így ha a fogyasztó az egyik intézménytől a másikhoz pártol át, lényegében átviszi oda a támogatást is magával.