3.2.3.2. A politikai-kormányzati rendszeren belüli csoportok
A politikai-kormányzati rendszeren belül működő csoportok között meg kell különböztetni két alcsoportot: egyfelől a külső társadalmi csoportokat reprezentáló választott politikusokat, másfelől a közigazgatási vagy kormányzati szférán belül működő szakbürokráciát.[1]
A szakbürokrácia és a választott (pozícióba helyezett) politikusok ellentéte minden politikai rendszerre jellemző, s ez az ellentét az oktatás területén is nagy jelentőséggel bír. Amíg a szakbürokrácia inkább az igazgatott rendszerhez kötődik, addig a választott politikusok inkább az őket támogató külső társadalmi csoportokhoz köthetők. A szakbürokráciához tartozik például az iskolákat vagy a tanárokat látogató felügyelő, illetve a tanügyigazgatásban dolgozó hivatalnok, aki általában a tanári szakmából került az igazgatásba, és nem feltétlenül veszíti el tanári szakmai identitását. A szakbürokrácia esetében néha éppoly nehéz megvonni a határt a politikai-közigazgatási rendszerhez kötődő és a belső szakmai csoportok között, mint ahogyan azt a politikai-közigazgatási folyamatokba bevonódó külső társadalmi csoportok estében láttuk. A tanfelügyelők jelentős része például pedagógusnak és nem hivatalnoknak tekinti magát, saját szerepüket sokkal inkább a szakmai segítésben, mintsem az igazgatási kontroll gyakorlásában látják.
A belső szakmai csoportokhoz való kötődés nem egy esetben a választott politikusok esetében is jól érzékelhető. Igen gyakori az, hogy politikai pártok olyan tagjaikat vagy vezető aktivistáikat kérik fel arra, hogy az oktatási ágazattal foglalkozzanak, akik maguk is a tanári szakmából jöttek. Ugyanakkor éppen a politikai szervezet az, amely a leginkább lehetőséget nyújt arra, hogy valóban "laikus társadalom" képviselői fogalmazhassák meg az oktatással kapcsolatos érdekeiket, akár a belső szakmai csoportok ellenében is.
A politikai pártok programjaikban általában foglalkoznak az oktatás kérdéseivel is, választási kampányuk és parlamenti tevékenységük során az oktatás különböző kérdéseivel kapcsolatban célokat fogalmaznak meg, akciókat indítanak el. A modern demokráciák jellegzetes pártformációihoz, a konzervatív, a szociáldemokrata és a liberális irányzatokhoz jellegzetes oktatáspolitikai célok köthetők, melyeket az ilyen pártok több-kevesebb következetességgel megfogalmaznak és képviselnek.
A konzervatív oktatáspolitikai törekvésekre gyakran jellemző az oktatás eredményességének és az erőforrásokkal való takarékoskodásnak a hangsúlyozása, a szellemi elit magas színvonalú képzésére való törekvés. Jellegzetes konzervatív törekvés az, hogy az oktatás járuljon hozzá a hagyományok és a nemzeti értékek védelméhez, illetve a társadalmi stabilitás fenntartásához.
A szociáldemokrata vagy szocialista oktatáspolitika jellegzetes vonása az egyenlőség vagy esélyegyenlőség és a társadalmi kohézió vagy szolidaritás értékeinek támogatása. A szocialista oktatáspolitika gyakran törekszik arra, hogy az oktatás szociális támogató feladatokat (pl. gyermekétkeztetés, napközis ellátás) is felvállaljon, illetve hozzájáruljon a gazdasági és társadalmi modernizációhoz.
Végül a liberális oktatáspolitika az oktatás területén is mindenekelőtt a szabadság és jogegyenlőség értékeit hangsúlyozza. Támogatja az értékpluralizmus és a világnézeti semlegesség céljait, a civil társadalom és az egyének döntési önállóságát, valamint azt, hogy az oktatás segítse a társadalmi változásokat.
A konzervatív, szocialista és liberális oktatáspolitikai paradigmák ritkán jelenek meg tiszta formában. A modern demokráciák politikai pártjaira általában az jellemző, hogy ezek valamilyen egyensúlyát képviselik, természetesen egyik vagy másik orientáció kiemelt hangsúlyozásával. Emellett ritka az, hogy bármelyik politikai erő olyan súllyal rendelkezzen, hogy a befolyását egyedül érvényesíteni tudja, ezért egy-egy politikai irányzat általában valamelyik másikkal koalícióban jelenik meg. Így találkozhatunk konzervatív-liberális, szociáldemokrata-liberális vagy - ritkábban - konzervatív-szocialista oktatáspolitikákkal.
Ami a szakbürokráciát, azaz a politika végrehajtásán dolgozó hivatalnoki csoportokat illeti, a legtöbb oktatási rendszerben jól elkülöníthetők egymástól a központi és a helyi szinten működő csoportok. Ezek, különösen akkor, ha a helyi közigazgatás önkormányzati alapon szerveződik, egymástól gyakran eltérő érdekeket képviselnek. A helyi és a központi szakbürokrácia között természetesen akkor is kialakulhat érdekellentét, ha előbbi az utóbbinak közvetlenül alárendelt. A helyi szakhivatalnok pozíciójánál fogva rákényszerül arra, hogy ne csak vertikálisan, azaz a felettesei és a beosztottjai irányába, hanem horizontálisan, a helyi közösség irányába is tájékozódjon.[2]
A szakbürokrácián belül érdemes emellett megkülönböztetni egyfelől az oktatásért közvetlenül felelős - általában a tanári szakmából toborzódó - speciális szakbürokráciát (pl. tanfelügyelők vagy oktatási ügyosztályok munkatársai) és másfelől az általános igazgatási feladatokat ellátó vagy más területeken dolgozó általános közigazgatási hivatalnokok csoportját (pl. a pénzügyi előadók vagy a jogszerűségért általában felelős, szektoroktól független közigazgatási hivatalnokok). Az oktatással kapcsolatos pénzügyi és jogi döntéseket az esetek jelentős részében általános és nem oktatási képzettséggel vagy kompetenciával rendelkező hivatalnokok hozzák meg. A szakbürokrácián belül szükségszerűen érdekellentét van e két csoport között: a specialisták értelemszerűen jobban elkötelezettek a szakágazat iránt, mint a generalisták.[3]
Fontos hangsúlyozni, hogy a szakbürokrácia viselkedése igen sokarcú lehet. Tévedés lenne azt gondolni, hogy ez a viselkedés kizárólag a rendszer megszokott működésének a biztosítására, a politikai döntések egyszerű végrehajtására vagy éppenséggel a status quo változatlan formában való fenntartására és saját hatalmának a megőrzésére vagy megerősítésére irányul. Egy-egy ágazat (így például az oktatás) szakbürokratái igen gyakran saját ágazatuk érdekeinek harcos védői, akik azért küzdenek, hogy az adott ágazat (esetünkben az oktatás) több erőforrást és jobb fejlődési perspektívákat nyerjen. Emellett a szakbürokrácia nem egy esetben erősen elkötelezett szakmai reformok bevezetése mellett, és kifejezett modernizációs, változást segítő szerepet játszik mind a változásoknak ellenálló belső szakmai csoportok, mind az ezek szükségességét fel nem ismerő külső társadalmi csoportok (és ezek politikai képviselői) ellenében.
[1] Érdemes megjegyezni, hogy nem demokratikus rendszerekben, ahol választott politikusokról nem beszélhetünk, a politikai elit által pozícióba helyezett politikai vezetőket találunk. Az ilyen rendszerekben - csakúgy mint a politikai zsákmányszerzés elvét követő demokráciákban - politikai alapon történő pozícióba helyezés a szakbürokrácia bizonyos csoportjaira is kiterjedhet.
[2] Például az oktatási miniszter által kinevezett helyi tanfelügyelő csak akkor lehet sikeres (pl. csak akkor tudja elérni, hogy az iskolaépületet renoválják vagy új taneszközöket szerezzenek be), ha jó kapcsolatokat ápol a helyi közösség politikai vezetőivel, különösen akkor, ha az iskolák működtetéséért való felelősség - mint a legtöbb országban - megosztott a központi és helyi hatóságok között.
[3] Így például az oktatás speciális érdekeit magán a helyi politikán és igazgatáson belül várhatóan jobban fogja képviselni egy városi önkormányzat oktatási irodájának a vezetője, mint a jegyző, és így a városban az ágazat egésze jobb érdekérvényesítő pozícióba is kerülhet, mint egy olyan községben, ahol a jegyző mellett egyáltalán nincs az oktatással foglalkozó szakhivatalnok.