3.2.3.5. Konfliktusmodellek

A különböző szervezett csoportok közötti érdekegyezések, konfliktusok és alkufolyamatok jól ábrázolhatók úgynevezett konfliktusmodellek segítségével. Lényegében ilyen konfliktusmodellt mutatott be a változásokat kezdeményezőket és a változtatások lehetséges útját szemléltető 4. ábra is. Hasonló ehhez az az - ugyancsak hárompólusú - konfliktusmodell (triász), amely azokat a központi hatalom, helyi hatalom és iskolák közötti konfliktusokat, illetve alkulehetőségeket mutatja be, amelyek általában a decentralizált rendszerekre jellemzőek (lásd 5. ábra). Ez a modell segítheti az 1980-as évek második felében elindult oktatásirányítási változások nyomán kialakult és az 1993. évi közoktatási törvénnyel rögzített hazai oktatáspolitikai erőtér és az abban zajló folyamatok megértését.[1]

5. ábra

A központi hatalom, a helyi hatalom és az iskolák közötti konfliktusok és alkuk modellje

 

E modellben megjelenő erőtérre az jellemző, hogy a központi hatalom (oktatásügyi szaktárca) csak a helyi hatalomra (önkormányzatok) támaszkodva tud ellenőrzést gyakorolni az iskolák felett, ezért érdekelt annak a megerősítésében. Ugyanakkor az oktatási szaktárca csak oly módon tudja megőrizni az ágazat önállóságát, ha a helyi önkormányzatokkal szemben erősíti az iskolák szakmai önállóságát. Az iskolák a helyi politikai függőség ellenében nagyobb önállóságot szeretnének, ugyanakkor a helyi önkormányzatokhoz tartozásuk jelenti a legkomolyabb garanciát a számukra a központi ellenőrzés erősödése ellen. A helyi hatalom szívesen hivatkozik az iskolák szakmai önállóságára olyankor, amikor a központi hatalom túlzott befolyásától tart, ugyanakkor érdekelt abban is, hogy koherens és erős ágazati politika alakuljon ki.[2]

Az oktatáspolitikai folyamatok megértését másfajta konfliktusmodellekkel is segíthetjük. Igen jó magyarázó ereje van például azoknak, amelyek egy-egy releváns dimenzió mentén mutatják be a különböző érdekelt csoportok pozícióját és a közöttük elképzelhető alkufolyamatokat. A legjobban áttekinthetőek azok a modellek, amelyek kétdimenziós erőtérbe helyezik az érintett társadalmi csoportokat. Ilyen modellt mutat be a 6. ábra

6. ábra
Az oktatással kapcsolatos társadalmi elvárások erőtere

A fenti modell egy, a kilencvenes évek elején végzett hazai közvélemény-kutatás (Halász, 1991a) eredményei alapján készült. A kutatás sorén ugyanis olyan erőtér rajzolódott ki, amelyben a társadalom tagjainak az oktatással kapcsolatos elvárásai alapvetően két tengely mentén szóródtak: az egyik a hagyományos, közösségcentrikus, illetve modern, individuális tengely, a másik pedig a szelektív, versenyelvű, illetve egalitárius tengely. Abban a térben, amelyet e két tengely meghatároz, a társadalmi csoportok négyféle típusa rajzolódik ki: az 1. típusba tartozókra például az jellemző hogy tradicionális értékeket követő, szelektív oktatáspolitikát támogatnak, míg a 4. típusba tartozókra az, hogy a modern értékeket követő egalitárius politika hívei.

Az ilyen kétdimenziós térben a koalíciókötések és az alkufolyamatok másféle dinamikája bontakozik ki, mint a korábban bemutatott hárompólusú erőtérben. Az egyes típusokba tartozó aktorok általában valamelyik szomszédos típussal tudnak koalícióba lépni oly módon, hogy a kétféle kötődésük egyikét feladják, de a másikhoz továbbra is ragaszkodnak. Az átlósan szemközt lévőkkel való koalíció valószínűsége azért kicsi, mert ahhoz két dimenzióban is kellene engedményt tenni.

A központi és a helyi, illetve a szakmai és a társadalmi-politikai érdekeknek azt a dinamikáját, amit korábban hárompólusú modellben ábrázoltunk (5. ábra) más megvilágításban mutatja be, ha ugyanezt nem hárompólusú, hanem kétdimenziós térben mutatjuk be. Ez történik például akkor, amikor egyfelől a centralizációban, illetve decentralizációban, másfelől a szakmai, illetve politikai kontrollban érdekelt csoportok pozícióját ábrázoljuk (lásd 7. ábra).

7. ábra

A centralizáció és a kontroll kétdimenziós konfliktusmodellje

 

Ha példaként a 2. típusba tartózókat vesszük (a centralizált szakmai kontrollban érdekelteket, ami általában jellemző az országos szintű szakbürokráciára), akkor kétféle mozgást feltételezhetünk: (1) a szakmai kontroll fenntartása érdekében engedményt tehetnek a centralizált kontroll iránti igényükből (ilyenkor az iskolai önállóság támogatóivá válnak), illetve (2) a centrális kontroll fenntartása érdekében engednek a szakmai kontroll iránti igényükből (ilyenkor szövetségesévé válhatnak egy centralizálni kívánó politikai pártnak). Annak csekély a valószínűsége, hogy olyan megoldásokat támogassanak, amely a 3. típus, azaz a decentralizált, politikai ellenőrzés irányába vinné el az oktatási rendszert.[3]



[1] Hazánkban a kilencvenes években nagyon hasonló hatalmi háromszögek alakultak ki helyi szinten is az iskolák, a helyi önkormányzatok és az úgynevezett iskolahasználók között, ami közvetlenül kifejeződött az iskolaszékek összetételét szabályozó törvényi paragrafusokban (az iskolafenntartó, a nevelőtestület és a szülők egyenlő arányú képviselete). Emögött többek között az a feltételezés húzódott meg, hogy e három pólus oly módon tudja kiegyensúlyozni egymást, hogy a következő két rossz véglet közül egyik se alakulhasson ki: (1) az iskola elszakad a társadalmi igényektől (ezt a szülők és az iskolafenntartó koalíciója tudja megakadályozni), (2) az iskolák túlságosan helyi politikai ellenőrzés alá kerülnek (ezt a tanárok és a szülők koalíciója akadályozhatja meg).


[2] Az 1993-ban elfogadott közoktatási törvény előkészítése során például jól kirajzolódtak a három pólus közötti alkufolyamatok, amelyeknek eredménye ugyancsak jól kiolvasható az egyes pólusok közötti hatalommegosztást szabályozó paragrafusokból (1993. évi LXXIX. törvény a közoktatásról, 1993, 54-61. §, 92-95. §, 102-106. §).


[3] Érdemes megjegyezni, hogy a kétdimenziós konfliktusmodellek nemcsak egy-egy oktatáspolitikát befolyásolni kívánó társadalmi csoport jellemzésére alkalmasak, hanem (szinkronikusan) egy-egy oktatási rendszernek vagy (diakronikusan) a rendszer átalakulásának leírására is. A fenti modellt tekintve például megtörténhet, hogy egy oktatási rendszer centralizált, politikai ellenőrzés alatt állóból (1. típus) decentralizált, szakmai ellenőrzés alatt állóvá (4. típus) alakul, de nagy a valószínűsége annak, hogy ez nem egy csapásra történik, hanem két fázisban, azaz előbb az egyik dimenzióban történik változás, majd csak később a másikban.