4.3.2. Jogi szabályozás

Az oktatási rendszerekben is, mint minden más társadalmi rendszerben, jelentős szabályozó szerepet játszik a jog. Az érvényes jog határozza meg azt, hogy bizonyos esetekben az aktoroknak hogyan kell cselekedniük[1]. Ilyenkor az aktorok cselekvési szabadságát nem diszkrét módon cselekvő személyek vagy szervezetek korlátozzák, hanem a személytelen és standardizált jog (Setényi, 1994).

A személytelen jog előnye, hogy kiszámíthatóbb, mint a személyes nyomásgyakorlás, ugyanakkor a standardizált jellege miatt itt nincs lehetőség az egyes esetek sajátosságainak a mérlegelésére: akkor is a jognak megfelelően kell cselekedni, ha az adott körülményekhez igazodva a józan ész mást diktálna.[2]

Amíg az eseti utasítások alkalmazása esetén a megfelelő hatalommal rendelkező közigazgatási vagy politikai apparátus az egyetlen kulcsszereplő, a jog mint szabályozó eszköz előtérbe kerülése felértékelheti a bíróságok szerepét.[3] A bíróságok - különösen az alkotmányosság felett őrködő legfelsőbb vagy alkotmánybíróságok - számos országban alapvető hatást gyakoroltak az oktatási rendszerek fejlődésére. A szerepük különösen az alapvető állampolgári jogoknak, így az esélyegyenlőségre vagy a világnézeti szabadságra vonatkozó jognak az oktatás területén való garantálásában vált jelentőssé. A kilencvenes évtizedben több olyan jelentős alkotmánybírósági döntés született Magyarországon is, amelyek érintették az oktatást: ilyenek voltak például a pedagógusoknak az iskolaigazgatók kinevezésével kapcsolatos vétójogának az eltörléséről vagy a világnézeti semlegesség értelmezéséről szóló döntések (Jelentés..., 1998). A bírói döntések jelentőségének a felértékelődése esetenként azzal is együtt jár, hogy bírói szervezeten belül kialakul az a személyi kör, amely kifejezetten oktatással kapcsolatos ügyekre specializálódik. A nemzetközi integráció hatására a nemzetközi bíróságok is növekvő hatást gyakorolhatnak a nemzeti oktatási rendszerek alakulására: az Európai Bíróság például az elmúlt években több olyan oktatással kapcsolatos döntést is hozott, amelyek a nemzeti szintű viszonyokat befolyásolták (Balázs et al., 1997).

A bírói hatalom oktatásügyi szerepének a növekedése korántsem problémamentes. Ez ugyanis különösen erőteljesen veti fel a szakmai és jogi megközelítések elsőbbségének a kérdését. A közigazgatás cselekvéseinek a szakmai tartalma ugyanis mindig könnyebben biztosítható, mint a bírói hatalomé, többek között azért, mert a tanügyi igazgatás személyi állománya általában a tanári szakmából rekrutálódik, ezzel szemben a bírák nagyon ritkán jönnek a tanári szakmán belülről. A bírói döntések esetében viszont minimális a valószínűsége annak, hogy egymással versengő szakmai paradigmák közül valamelyik a közigazgatási hatalom segítségével kerül domináns pozícióba.



[1] Például jogszabályok írják elő, hogy milyen tantárgyakat kell tanítani, milyen módon kell értékelni a tanulókat, milyen kritériumoknak kell megfelelni az oktatási rendszerben való továbbhaladáskor.

[2] Például a jog által előírt bekerülési feltételek teljesítése nélkül (meghatározott diploma, vizsgaeredmények stb.) akkor sem lehet valakit felvenni egy adott iskolába, ha az adott jelentkező egyébként minden szempontból alkalmas lenne erre, s az iskola, ha rajta múlna, befogadná a jelentkezőt.

[3] Természetesen a közigazgatás is lehet jogalkalmazó vagy jogértelmező, azonban a hatalmi ágak megosztására épülő modern jogállamban a jog értelmezésében a bíróságoknak van elsődleges szerepük. Ez egészen odáig terjedhet, hogy a különböző szintű közigazgatási egységek (pl. országos főhatóságok és helyi önkormányzatok) közötti vitákban is a bíróságoké lehet a végső szó.