3.1.4.3. Verseny korlátozása vagy erősítése

A verseny oktatásügyi szerepének a megítélése gyakran viták tárgya. Vannak olyanok, akik - éppúgy, mint a gazdaságban - az oktatásban is természetesnek tartják a versenyt, de talán még többen vannak azok, akik azt gondolják, hogy e területen nem szabad a versenyt korlátozás nélkül érvényesülni hagyni. Egy-egy oktatásügyi intézkedés többek között abból a szempontból is értékelhető, hogy az vajon gyengíti vagy erősíti a versenyt, és előfordulnak olyan oktatásügyi intézkedések is, amelyeknek kifejezetten az a célja, hogy erősítsék vagy gyengítsék azt.

A verseny korlátozása különösen a kötelező oktatás szakaszán belül megszokott dolog: ez az a szakasz, amelyben a leginkább érvényesül a mindenki számára azonos ellátás biztosításának az elve. A legtöbb oktatási rendszerben a kötelező iskolázás szakaszában úgynevezett iskolakörzeteket jelölnek ki, és olyan előírásokat fogadnak el, amelyek arra irányulnak, hogy mindenki annak a körzetnek a kijelölt iskolájába iratkozzon be, amelyben lakik. Ennek persze a valóságban nem mindig sikerül érvényt szerezni: az emberek sokféle méltányolandó indokkal próbálnak ezek alól az előírások alól mentességet szerezni.

Van példa arra is, hogy tudatosan erősíteni akarják a versenyt, és még gyakoribb az, hogy egyszerűen nem tulajdonítanak ennek jelentőséget. Ilyenkor nem jelölnek ki körzethatárokat vagy tudatosan eltörlik ezeket.[1] Esetenként állampolgári jogként erősítik meg az iskolaválasztás szabadságát (ez történt több közép-kelet-európai országban, így Magyarországon is 1989 után).

A verseny erősítésétől az oktatáspolitikusok általában azt várják, hogy - a gazdaságban általánosan elismert hatásához hasonlóan - a fogyasztók költségeinek csökkenését és az oktatás minőségének a javulását eredményezi. Pozitív hatásaként említik továbbá azt, hogy ez a szolgáltatást igénybe vevők pozícióját erősíti a szolgáltatást nyújtókkal szemben, Azok viszont, akik a verseny negatív hatásait hangsúlyozzák, általában azt emelik ki, hogy ez elkerülhetetlenül a társadalmi egyenlőtlenségek erősödéséhez vezet és árt az olyan közösségi értékeknek, mint a szolidaritás vagy a hagyományos értékek elfogadtatása.

A verseny erősítésére vagy korlátozására számos eszköz áll a kormányzati politikák rendelkezésére. Ezek közül már említettük a közép- vagy felsőfokú oktatásba való bejutás szabályozását, illetve az iskolaválasztás szabadságának a korlátozását vagy tágítását, és ezzel összefüggésben az iskolakörzetek kijelölését. Kiemelkedően fontos eszköz még a finanszírozási mechanizmusok meghatározása. A neoliberális gazdaságpolitika egyik megalapozója, Milton Friedman például olyan oktatás finanszírozási módszer bevezetését javasolta, amely az oktatás működtetésére szánt pénzeket egy másra nem fordítható utalvány (voucher) formájában az iskolahasználóknak adja oda, rájuk bízva azt, hogy melyik iskolában váltják be. Ettől azt várta, hogy az emberek a jobb iskolákhoz áramlanak majd, amelyek terjeszkedhetnek, a gyengébb iskolák pedig fokozatosan vagy eltűnnek, vagy a közhatalom felfigyel rájuk és speciális intézkedésekkel feljavítja őket (Friedman, 1996). E megközelítés bírálói többek között azt hangsúlyozzák, hogy a közszolgáltatások területén nem megengedhető az olyan fajta intézményi csőd, ami a gazdaságban elfogadott, hiszen ez alapvető emberi jogok sérülésével járhat. Emellett arra figyelmeztetnek, hogy ez a magasabb társadalmi pozíciójú rétegek amúgy is meglévő előnyeit növelné, hiszen a jobban informált és mozgékonyabb szülők gyorsan a jobb iskolákba vinnék gyermekeiket, míg a gyengébb társadalmi pozíciójú, kevésbé informált és kevésbé mozgékony szülők gyermekei bennragadnának a leszakadó iskolákban.

Érdemes megemlíteni, hogy a jobb szolgáltatásokért és a magasabb szintű végzettség eléréséért való versengés jelentősen hozzájárul az oktatás expanziójához. Már utaltunk Green elemzésére, amelyben bemutatja a plusz egy fokozattal való ugrás jelenségét: ha egy társadalomban bizonyos iskolázottsági szint általánossá vált, akkor mindig van egy olyan társadalmi csoport, amely többletelőnyök megszerzése érdekében eggyel magasabb szintre kíván lépni. Ugyanez a másik oldalról is igaz: ha egy adott alacsony iskolázottsági szint nagyon ritka lesz, akkor a csupán ezt teljesítők megpróbálnak magasabb szintre jutni. Így az iskolázás egyre hosszabbá válásának nemcsak az az oka, hogy a modern társadalom és gazdaság egyre képzettebb embereket igényel, hanem a magasabb szintű diplomák elnyeréséért való versengés természetes kényszere is. Az iskolarendszer vertikális expanziója így egyfajta öngerjesztő folyamatként is leírható.



[1] Ez az utóbbi történt például az Angliában 1988-ban, amikor egy, ebben az évben elfogadott oktatási törvény bevezette az ún. nyitott beiskolázás (open enrollment) elvét. Ennek értelmében arra köteleztek minden iskolát, hogy az épület fizikai korlátai adta lehetőségeken belül vegyen fel minden jelentkezőt, függetlenül a lakóhelytől.