4.3.7. A fejlesztés mint szabályozó eszköz

Számos jel utal arra, hogy a rendszerszabályozás egyre fontosabb eszközévé válik a fejlesztés, azaz a rendszerbe való fejlesztési célú beavatkozások. Ez elsősorban olyan oktatási rendszerekben figyelhető meg, ahol van egy jelentős erőforrások birtokában lévő, azonban közvetlen irányítási jogkörökkel nem rendelkező társadalmi aktor (ez a leggyakrabban maga az állam). Ez a helyzet a fejlett országok decentralizált rendszereiben, de megfigyelhető ez a nemzetközi térben is például az Európai Unió esetében, amely jelentős elosztható források felett rendelkezik, viszont az oktatás területén semmilyen közvetlen szabályozási jogköre nincsen (Field, 1998).

A fejlesztés azért működhet szabályozó eszközként, mert a fejlesztő beavatkozások (pl. bizonyos programok kifejlesztése és elterjesztése vagy bizonyos típusú innovációk támogatása) meghatározott irányba módosítják egy-egy oktatási rendszer fejlődését.[1]  Fejlesztő akciókkal többek között azért lehet befolyásolni az oktatási rendszer működését, mert a fejlesztő ágensek (oktatási minisztériumok, szakmai intézmények, nemzetközi aktorok stb.) általában előnyökhöz juttatják azt, aki részt vesz akár a fejlesztés első körében, amikor az új minta létrehozása zajlik (pl. intézmények részvétele pedagógiai kísérletekben vagy ún. pilot programokban), akár annak második körében, amikor a már kipróbált innováció átvételét kell megtenni. Azt, hogy fejlesztésben részt venni szinte mindig előnnyel járjon, a különböző fejlesztési vagy innovációs alapok garantálják.[2] Az ilyen innovációs alapok olyan pályázatokat írnak ki, amelyek céljait a források felett rendelkezők határozzák meg, és amelyek azoknak nyújtanak támogatást, akik az így meghatározott céloknak megfelelő cselekvésre vállalkoznak.

Fentebb említettük, hogy a fejlesztés mint szabályozó eszköz alkalmazása elsősorban a decentralizált rendszerekre jellemző. Ez általában azt feltételezi, hogy az egyes intézmények önálló mozgástérrel rendelkeznek, és módjukban áll olyan döntéseket meghozni, hogy a viselkedésüket a fejlesztési forrásokat elosztó elvárásaihoz igazítják. Ilyen tekintetben a fejlesztés mint szabályozó eszköz nem áll távol az anyagi érdekeltség korábban bemutatott eszközétől, de azzal semmiképpen nem azonos. Itt ugyanis nem egyszerűen az elvárásokkal konform módon viselkedő jutalmazásáról van szó. A fejlesztés általában olyan komplex szakmai programot jelent, amelyben mindig erős jövőorientáltság van, amely tudatosan az oktatási folyamatok jobbítására törekszik, és amelyben valamilyen mértékig gyakran benne van az "ugrás a sötétbe", kutatásokra nem egyszer jellemző mozzanata. A fejlesztő akciók általában arra törekszenek, hogy eltérítsék a rendszer egészének a mozgásirányát, még akkor is, ha a kezdetben mindössze néhány intézményt érintenek. Az érdekeltség szabályozó eszközként való alkalmazása tömeges, ideális esetben teljes körű alkalmazkodással számol, a fejlesztés viszont egy körülhatárolt területre korlátozódik.

A jogi szabályozással szemben a fejlesztő beavatkozások nem a rendszer egészét, hanem csak bizonyos pontjait veszik célba. Ha valamilyen innovációt ily módon visznek be a rendszerbe, akkor az sokkal kevésbé számíthat elutasításra, mintha valamilyen új gyakorlatot egy csapásra mindenütt kötelezővé tennének. Ez az eszköz ebben is hasonlít az anyagi érdekeltséghez: ott is előfordulhat, hogy az elvárt új viselkedést nem követik azok a szereplők, akik érzéketlenek az incentívákra (ami a jogi szabályozás esetében nem lehetséges, hiszen a jog mindenkire egyaránt kötelező). Igen nagy azonban az eltérés is, hiszen a fejlesztő beavatkozás a szereplők jóval kisebb körére terjed ki (csak azokra, akik magában a fejlesztési programban részt vesznek). Emellett a fejlesztésnek fontos eleme az ellenőrzöttebb környezet, a kutatói-fejlesztői jelenlét, az elért eredmények szakmai értékelése. A fejlesztés különösen az oktatással foglalkozó szakmai csoportok számára tesz lehetővé intenzív beavatkozást a rendszer működésébe. Amíg a fejlesztési döntéseket és folyamatokat általában szakmai csoportok kontrollálják, addig az érdekeltség mint szabályozó eszköz alkalmazása felett (már csak ennek esetenként nehezen kalkulálható költségvetési hatásai miatt is) a pénzügyi adminisztrációnak is ellenőrzési lehetőséget kell biztosítani.



[1] Magyarországon például ilyen fejlesztő beavatkozás vezetett a korábban már említett "világbanki modell" (2+2+1 szerkezetű szakközépiskolák) elterjedéséhez, ami az oktatás tartalmára és a rendszerben való tanulói továbbhaladásra egyaránt nagy hatást gyakorolt. Egy-egy sikeres pedagógiai módszer fejlesztési programok keretében történő elterjesztése fokozatosan átalakíthatja az iskolák belső világát. Az Európai Unió oktatási programjai például kifejezetten kedveznek az ún. projektmódszer elterjedésének.

[2] Ilyen volt például Magyarországon a kilencvenes években létrejött Közoktatási Modernizációs Közalapítvány (KOMA), vagy az évtized elején a Világbank forrásaira épülő Felzárkózás az Európai Felsőoktatáshoz Alap (FEFA), illetve ilyenek hazánk uniós csatlakozása nyomán az I. és II. Nemzeti Fejlesztési Terv oktatásfejlesztési programjai a Humán Erőforrás Fejlesztési Program (HEFOP) és a Társadalmi Megújulás Operatív Program (TÁMOP).