3.3.5.2. Alrendszerek közötti konfliktusok

Az egyes alrendszerek eltérő sajátosságaik miatt - amint arra már utaltunk - elkerülhetetlenül konfliktusba kerülnek egymással. Nem egy oktatáspolitikai vita mögött a gondos elemzés olyan ellentéteket tár fel, amelyek az egyes alrendszerhez kötődő eltérő törekvésekből, érdekekből fakadnak. Ezek gyakran nem explicit formában jelennek meg, ami meg is nehezítheti a kezelésüket, illetve megoldásukat. Noha az ilyen konfliktusok az esetek jelentős részében az egyes alrendszerekhez kötődő szervezett csoportok között jönnek létre, ezeket mégis strukturálisan meghatározottnak kell tekintenünk, hiszen az érintett szervezett csoportok viselkedését nagymértékben kondicionálják a rendszer strukturális adottságai.

A konfliktusok egyik legfontosabb oka - amint azt az általános és a szakképzés kapcsolatát elemezve már említettük - az alrendszerek versengése az erőforrásokért és az azok feletti ellenőrzésért. Erre a kilencvenes évtized magyarországi oktatásügyi folyamatait elemezve több jellegzetes példát is találunk. [1] A példákban az a közös, hogy nem egyszerűen szervezett csoportok érdekellentétéről van szó, hanem olyan, az oktatási rendszer belső strukturális adottságaiból szükségképpen fakadó konfliktusokról, ahol nem csupán társadalmi aktorok, hanem alrendszerek állnak egymással szemben. Az ilyen strukturális konfliktusok valamennyi modern oktatási rendszerben többé-kevésbé hasonló módon megjelennek, sőt - a rendszer strukturális adottságainak az ismeretében - ezek megjelenése kisebb-nagyobb hibahatárral tulajdonképpen meg is jósolható.

A legtöbb olyan változás, amely az oktatási rendszerben történik, egy időben több alrendszert is érint. Még olyan esetekben is, amikor a változás célja csupán az egyik alrendszer viszonyainak az átalakítása, az egységes szabályozás alá vetett modern rendszerekben ez elkerülhetetlenül a többi alrendszerre is hat. Minthogy az oktatási rendszer egységessé vált, az esetek jelentős részében az egyes alrendszerektől elvonatkoztatva, általánosságban fogalmazódnak meg kérdések (pl. Az integrált vagy a tudományterületenként tagolt oktatás tekinthető-e jobbnak? Szűkíteni vagy tágítani kell-e az intézmények önállóságát?), és nem alrendszer-specifikusan. Ugyanakkor az egyik alrendszernek megfelelő megoldás választása és az ennek megfelelő szabályozás bevezetése nem biztos, hogy a másik alrendszernek is megfelel.

Előfordulhat, hogy egy adott törekvés az egyik alrendszerben könnyen megvalósítható, mert nem ütközik annak funkcióival, hagyományaival, sajátos klienscsoportjának az igényeivel és egyéb jellemzőivel, ugyanakkor egy másik alrendszerben ugyanez nagyfokú ellenállásba ütközik vagy komoly feszültségeket gerjeszt. Ha például egy oktatási rendszerben általánosan kötelezővé teszik intézményi szintű konzultatív testületek (iskolatanácsok) létrehozását, elég valószínű, hogy a szakképző intézményekben ez nem jelent komoly gondot, ugyanakkor az általánosan képző középiskolákban ellenállást vált ki. Ennek az lehet az oka, hogy a szakképzésben az ilyen testületek potenciális résztvevői elsősorban a gazdaság szereplői lesznek, akikkel az intézmények már amúgy is folyamatosan konzultáltak, így csupán egy létező gyakorlat intézményesülése történik. Ezzel szemben az általánosan képző középfokú oktatásban merőben új és ezért szokatlan kapcsolatrendszer és működési mód kialakítása válik szükségessé, ami sokkal nagyobb mértékű alkalmazkodást igényel. Itt ugyanis a tanárság hagyományosan elsősorban diszciplináris kötődésekkel rendelkezik, és gyakran elutasítja a kliensektől vagy a lokális közösségtől való függést (akiknek képviselői ezen új testületekben helyet kaphatnak).

Minél egységesebb a rendszer, és minél inkább jellemző az, hogy a működését átfogó ágazati törvényekkel szabályozzák, annál valószínűbb az, hogy a különböző oktatásügyi intézkedésekkel szemben megjelenő ellenállás mögött valójában az egyes alrendszerek eltérő adottságaiból fakadó szerkezeti meghatározottságok találhatók. Az oktatáspolitikai viták, konfliktusok megoldását ezért nagymértékben segítheti az, ha egyértelművé, világossá teszik, hogy egy-egy megoldás elsősorban melyik alrendszer igényeit vagy érdekeit szolgálja.

Az alrendszerek közötti konfliktusok megjelenésének valószínűségét növeli, ha a rendszerben valamilyen változás, reform történik. Ez ugyanis felboríthatja az egyes alrendszerek között korábban kialakult egyensúlyi állapotot. Érdemes ennek néhány példáját közelebbről is megvizsgálni.



[1] Korábban utaltunk például arra a versengésre, amely az általános képzés és a szakképzés alrendszerei között alakult ki az oktatás tartalmának a meghatározásáért a 9. és 10. évfolyamon. Még nyilvánvalóbb az alapfokú és a középfokú alrendszereknek az a versengése a tanulókért és ezen keresztül a pénzügyi forrásokért, amely a 6 és 8 évfolyamos gimnáziumok létrehozásának a törvényi engedélyezése nyomán jelent meg. Nem kevésbé nyilvánvaló az a rivalizálás, amely a középfokú és felsőfokú (illetve részben a szakképző és általánosan képző) alrendszerek között alakult ki az érettségit követő ún. félfelsőfokú képzés ekkor megszülető új rendszere feletti ellenőrzéséért. Ez utóbbi versengés hazánkban sajátos kompromisszummal ért véget: az ilyen képzést szakképzésnek nevezik, amelyet szakközépiskolák is folytathatnak, ezt azonban csak a felsőfokú alrendszer közvetlen ellenőrzése (az itt működő akkreditációs mechanizmus és intézményi kontroll) mellett tehetik.