A modern nemzeti oktatási rendszerek a XVIII-XIX. század folyamán alakultak ki, és lényegében a XX. században nyerték el mai formájukat. Ezt megelőzően, abban az értelemben, ahogyan ezt a fogalmat itt használjuk, nem léteztek nemzeti oktatási rendszerek, hanem csupán bizonyos fenntartókhoz - általában egyházakhoz - kapcsolódó részrendszerekről, egymáshoz vagy lazábban, vagy szorosabban kötődő egyes intézményekről beszélhetünk.[1] Oktatási rendszeren olyan nemzeti vagy országos rendszert értünk, amelynek működését országos érvénnyel bíró törvények szabályozzák, döntően közpénzekből finanszírozzák, s amely felett az adott ország politikai hatósága valamilyen felügyeletet gyakorol.

A modern társadalmak egymástól többé-kevésbé elkülönülő, ám egymáshoz mégis számtalan szállal kapcsolódó alrendszerekből épülnek fel. Ezen alrendszerek egyike az oktatási rendszer. Oktatási rendszerről beszélve a rendszer fogalmát lényegében abban az értelemben használjuk, ahogy azt a Parsons, majd Luhmann és Habermas nevével fémjelzett szociológiai iskolák tették. Minthogy azonban a célunk nem társadalomelméleti, hanem nagyon is gyakorlatias (az oktatási rendszerek aktuális problémáinak feltárása és e problémák megoldásának segítése) e megközelítéseket természetes módon leegyszerűsítettük.[2]

Az oktatás rendszernek tekinthető parsonsi értelemben, hiszen meghatározott cselekvési formák hatékonyabb végzése érdekében szervezetileg elkülönült. luhmanni értelemben is annak tekintjük, hiszen kialakította saját racionalitását vagy logikáját, amely eltér a többi társadalmi rendszer logikájától (Mihály, 1998). Végül habermasi értelemben is annak tekintjük, hiszen ez az elkülönülés az oktatás (tanulás, tanítás, személyiségfejlesztés stb.) funkcióinak az "életvilág" teljességéből való kiemelését, speciális szervezetre bízását is jelenti, ami szükségképpen az elidegenedés bizonyos fokával is együtt jár.

A modern társadalmak egyik nagy problémájának éppen ezt tekintjük: miképpen biztosítják egyfelől az egyes alrendszerek önállóságát, másfelől a többi alrendszerhez való hozzákötésüket, annak érdekében, hogy ezek egymással összehangoltan és a társadalmi igényeknek megfelelő irányban fejlődjenek. Elfogadva azt luhmanni gondolatot, hogy az a rendszerfejlődés magasabb szintje, amikor a rendszerek saját logikájukat, saját racionalitásukat követik, fontosnak tartjuk azt a habermasi gondolatot is, hogy a különböző alrendszereknek nem szabad "elfeledkezniük" a nagy közös célokról (az "életvilág" fenntartásáról). Abból indulunk ki, hogy a funkcionális elkülönülés hatalmas előnyökkel jár, hiszen ily módon a különböző társadalmi funkciók (pl. kulturális reprodukció) jóval hatékonyabban láthatók el. Ennek ugyanakkor nagy ára is van, hiszen az "életvilág" problémái mindig átfogóak, szinte soha nem követik a funkcionálisan elkülönült rendszerek saját logikáját, hanem valahol az egyes rendszerek határvidékén, részben többjük által is lefedve, részben lefedetlenül jelennek meg és holisztikus megközelítést igényelnek. Ezért az oktatási rendszert olyan többfunkciós rendszerként írjuk le, amely egyszerre többféle társadalmi feladat vagy funkció ellátásában képes részt venni, és amelyben a lehetséges és fontos funkciók bármelyikének a sérülését problémának kell tekinteni.

---

[1] Már itt érdemes megjegyezni azt, hogy természetesen a fent jelzett időszakot megelőzően is valamennyi társadalomnak egyik központi funkciójaként jelent meg az oktatás. De a XX. századot megelőzően ez a feladat sohasem volt egyetlen olyan intézményre bízva, amely speciálisan ennek a funkciónak ellátására lett volna hivatva (Ericson, 1997).

[2] Az elméletekről bővebben olvasható Pokol Béla (1997): Szociológiaelmélet. c. művében Felsőoktatási Koordinációs Iroda, Budapest. pp. 22-67.