Szociális kiadások

iDevice ikon

A fejlett országokban általános az a felfogás, hogy senki sem éhezhet, senki nem maradhat fedél nélkül vagy nem szorulhat ki az alapvető oktatási, egészségügyi szolgáltatásokból azért, mert kevés a jövedelme. A szegényekről, hátrányos helyzetűekről való gondoskodás az állam alapvető társadalmi kötelezettsége, amit vagy kormányzati, vagy helyi szinten szabályoz, illetve valósít meg. A központi szabályozás, finanszírozás és szolgáltatás előnye, hogy ez által egységes elvek érvényesíthetők, a rászorultak ellátása nem függ az egyes önkormányzatok anyagi lehetőségeitől, a kérdésben vallott nézeteitől. Másfelől olyan sokféle élethelyzet van, hogy azok differenciált megközelítése a többé-kevésbé univerzalitásra törekvő kormányszintű szabályozással nem követhető. A szubszidiaritás elve, a helyismeret igénye így az önkormányzati kezelés mellett szól, felvállalva akár a kevesebb szakismeretből és az esetleges szubjektivitásból fakadó másfajta problémákat is.

A szociális „kiadások" nem feltétlenül a szó szoros értelmében vett pénzbeli támogatások és nem feltétlenül segélyek. Beépülhetnek adókedvezményekbe, ösztöndíjakba, lakásépítési támogatásokba, természetbeni juttatásokba és ölthetnek más formákat is. Így a nemzetközi összehasonlítás, de akár egy adott országban érintettek számbavétele is nehéz. A szociális programok általában egy-egy célt szolgálnak, a célhoz kötöttség pedig jogosultságot feltételez. A jogosultság legtágabb formája az állampolgári jogosultság, de lehet szűkebb is. Az állam valamely támogatást például jövedelmi vagy vagyoni helyzethez köthet (ilyen például a hallgatói szociális ösztöndíj is). Vagy olyan más objektív kritériumokhoz, amelyek feltételezés szerint szoros kapcsolatban állnak a kezelendő problémával. A gyermekek nagy száma alapján például gyakran nehéz anyagi helyzetet feltételezünk, s így pusztán a gyermekek száma alapot képezhet ingyen tankönyvhöz, adó- vagy utazási kedvezményhez stb. Miközben ez a feltételezés nyilvánvalóan nem áll meg számos esetben, a közgazdász „elnéző" lehet, ha végiggondolja, hogy az így keletkező „pazarlás" még mindig kisebb „fölösleges" terhet jelent az adófizetők számára, mint amit az egyedi vizsgálatok költsége jelentene. Az is gyakori, hogy a támogatás meritórikus javak megszerzését akarja megkönnyíteni. Olyan javakét, amelyeket piaci alapon a közmegítélés (politikai megítélés) szerint az emberek a „szükségesnél" kisebb mértékben fogyasztanának. Az ilyen támogatásoknak az egyenlőtlenség csökkentésén (például a közoktatási szolgáltatások igénybevételének szorgalmazása révén) túl népesedéspolitikai, regionális és más motívumaik is lehetnek.

A kifejezetten a (vélt) szegénység vagy a (vélt) jövedelem-egyenlőtlenségek ellen meghirdetett programok is számosak. Magyarországon a családtámogatásokat (gyed, gyes, gyet stb.), az álláskeresési támogatásokat (korábbi nevén: munkanélküli segély), a lakhatási támogatásokat stb. sorolhatjuk ide. A sok specifikus program természetesen nem mindig képes a valóban rászorulókra koncentrálni. Egyesek kiszorulhatnak a rendszerből, mert nem a specifikált jellemezők alapján szegények, míg mások esetleg indokolatlanul kapnak támogatást, mert csak azok alapján azok.

Nagyon népszerűek azok a felvetések, melyek szerint a szociális segélyeket célszerűbb természetbeni juttatások formájában folyósítani, semmint pénzbeli kifizetésekként. Ennek Magyarországon is változatos formái léteznek a korlátozott felhasználású utalványoktól (élelmiszerjegy, közműfizetési támogatás, üdülési utalvány stb.) kezdve, az élelmiszeren, tankönyveken át a vetőmagig, kiscsirkékig. Komoly morális érvek hozhatók fel azonban azzal szemben, hogy ilyen esetekben a segélyekről döntők saját preferenciáikat erőltetik rá a segélyezettekre, korlátozva - milyen alapon? - azok választási lehetőségeit. Másfelől, ha a természetbeni juttatások, a fogyasztói racionalitással összhangban, később cseretárgyakká válnak, az a javak nem hatékony allokálását eredményezi. Ha meg nem válnak azzá - mint ahogyan a segélyezők azt remélik -, akkor semmi sem indokolja a természetbeni juttatási forma amúgy költségesebb fenntartását.

Nagyon fontos lenne figyelni a „nem szándékolt hatásokra" is. A célzott, természetbeni vagy kvázi természetbeni - mint például a lakásvásárlási hitelek támogatása - támogatások gyakran a kínálati oldal szereplőit juttatják előnyösebb helyzetbe, s nem a támogatni kívánt keresletoldali szereplőket. Az olcsó - államilag támogatott - lakásvásárlási hitelek például egyértelműen a lakásárak növekedéséhez vezettek, megajándékozva ezzel a felesleges lakással rendelkezőket és semmivel sem hozva kedvezőbb helyzetbe a lakásra vágyókat. Ki ne szeretné, ha az állam vagy a munkáltatók olyan utalványokban fizetnének alkalmazottaiknak, amelyek speciálisan az ő termékeire, szolgáltatásaira válthatók be?

A tananyag a követkkező licenc alá esik: Creative Commons Attribution 3.0 License