A piaci mechanizmus

A közgazdászok hisznek abban, hogy a piaci mechanizmus egy „társadalmi tervező" hiányában is képes választ adni azokra a kérdésekre, hogy az erőforrásokat mikor, mire, hogyan kell felhasználniuk az embereknek ahhoz, hogy az eredmény legalább is Pareto-i értelemben hatékony legyen. Már szóltunk róla, hogy a Pareto-féle hatékonyság nem garancia egyben a jólét eloszlásának méltányos voltára is. A méltányos elosztás, a társadalmi igazságosság - bármit jelentsen is ez - nem kérhető számon a piacon, azt a közösségeknek kell közösségi (például állami) szabályozás és a jólét újraelosztása révén biztosítaniuk. Ha be tudjuk látni, hogy a piac biztosítja az erőforrások Pareto-hatékony allokációját, akkor ezzel már jogot szerezhet elismerésünkre. Hiszen a többi nem az „ő" dolga! Érdekes felismerése a közgazdaságtannak az, hogy „a kezdeti feltételek megfelelő kialakítása után" az erőforrások felhasználásáról szóló döntéseket úgy lehet rábízni a piacra, hogy a végeredmény nem csak Pareto-hatékony lesz, hanem a méltányossággal kapcsolatos igényeinket is kielégíti. Ezt a felismerést „a jóléti közgazdaságtan 2. tétele"-ként szokás emlegetni (az „1. tétel" egyszerűen az, hogy - ha a működési feltételek adottak - a piac képes az erőforrások Pareto-hatékony allokációjára - erről majd később).
A piac egy adott termék vagy szolgáltatás vevőinek, eladóinak, a közöttük kialakuló kapcsolatoknak és a közöttük lezajló tranzakcióknak az összessége. Ezer formája van. Néha sokan vannak a keresleti vagy a kínálati oldalon, máskor alig néhány, esetleg csak egyetlen vevőt vagy eladót találunk. A szereplők néha sajátos csoportokat alkotnak (a turisták, a nyugdíjasok vagy a diák-vásárlók, a térben elkülönült vagy éppen koncentrálódó eladók és így tovább), máskor ilyet nem tapasztalhatunk. Vannak különösen szervezett piacok, mint például a tőzsde, és abszolút szervezetlenek is, mint a szupermarketek előtt barackot árusító kistermelők vagy a fagylaltárusok. Az „egy piac" sokféle lehatárolást takarhat. „Egy piac" szereplőinek tekinthetők a szegedi Mars tér sokféle terméket kínáló elárusítói és sokféle termékre vágyó vevői ugyanúgy, mint a hazai autószalonok és autóvásárlók összessége. A német gazdasági kamara vezetői az egész magyar vásárlóerőről is gondolkozhatnak úgy, mint egyetlen piacról.
Piacra azért járnak az emberek (ez azt is jelentheti, hogy feladunk egy hirdetést vagy ráklikkelünk a Vaterára), hogy hozzájussanak számukra szükséges javakhoz vagy eladjanak olyasmit, ami szükségtelen számukra, esetleg éppen azért állították elő, hogy értékesítésével jövedelemre tegyenek szert. Nem könnyen érthető meg, hogy az autonóm eladási és vételi szándékok milliárdjaiból hogyan alakul ki az a rend, amelyben végül (majdnem) mindenki elégedetten dőlhet hátra: megkapta, amihez hozzá szeretett volna jutni, s az ő teljesítményét is elfogadták mások. De talán nem is misztikusabb ez a jelenség, mint a párválasztás vagy a közlekedés. Utóbbi esetében is egymás számára ismeretlen uticélokkal, képességekkel, habitussal kapcsolódnak be az egyének a forgalomba, „felülről nézve" mégis egyfajta rendet tapasztalhatunk. Anélkül például, hogy bárki is szabályozná az autópályák egyes sávjainak igénybevételét, az autók úgy oszlanak el azok között, hogy az átlagos haladási sebesség többé-kevésbé maximális legyen. Az egyes autósok csak a saját nettó előnyeikre (határelőny mínusz határáldozat) vannak tekintettel sávváltáskor, ezzel mégis egy hatékony összteljesítmény kialakulásához járulnak hozzá. A közgazdászok szerint a társadalom egésze így működik, az egyének a várható nettó előnyök alapján hozzák meg döntéseiket. Ha a gazdaságban egy termék iránt például megnő az érdeklődés, ez az emelkedő áron keresztül jelzés, a nagyobb várható nettó előny révén pedig ösztönzés a potenciális termelők számára, hogy fokozzák e termék előállítására fordított erőfeszítéseiket. Az árak és a pénz nélkülözhetetlen szerepet töltenek be ebben a folyamatban. Az emelkedő-csökkenő árak közvetítik a szükségletek alakulásával és a termelési lehetőségek változásával kapcsolatos információkat, s a pénz teszi lehetővé, hogy az erőforrások felhasználásával kapcsolatos áldozatokat, az egyes termékek előállítása, szolgáltatások nyújtása révén realizálható előnyöket aggregáljuk és szembe állítsuk egymással.