Nyugdíjbiztosítás

A tizenkilencedik századi piacgazdaság aktív életkorban lévő munkásai alacsony keresetük miatt képtelenek voltak olyan megtakarításokra, amelyek segítségével gondoskodhattak volna saját időskori ellátásukról. Először, 1889-ben, Németországban vezették be a munkás-nyugdíjbiztosítás rendszerét. Magyarországon 1929-től létezik, az USA-ban 1935-től - a nagy válság után újra elhelyezkedni képtelen idősebb munkavállalók reménytelenségét megtapasztalva - alakítottak ki ilyen rendszert.
A társadalmi nyugdíjbiztosítás időskori jövedelmet biztosít a nyugdíjas (halála esetén özvegye, árvái) számára A biztosított és munkaadója befizetési kötelezettségeit törvény szabályozza. A nyugdíj-jellegű kiadások a GDP 3,7%-ától (Írország) 14,7%-áig terjedtek 2001-ben. Az EU 15-öknél 12,5%, Magyarországon ekkor 8,9% volt ez az arány, 2010-ben mintegy 10%. A népesség korösszetételének változásával, azaz az időskorú népesség részarányának növekedésével ezek az arányok várhatóan (a hazaiak az előrejelzések szerint drasztikusan) növekedni fognak.
A társadalombiztosítási nyugdíjrendszer egy biztosítási kényszertakarékosságot kapcsol össze egy újraelosztási rendszerrel. Ha biztosítási rendszernek tekintjük, akkor az „igazságosság" követelménye az, hogy a nyugdíj várható összege arányos legyen a befizetéssel. Ha viszont a rendszert alapvetően újraelosztó rendszernek fogjuk fel, akkor a szegények nyugdíjának transzfer-eleme is kell, hogy legyen, a befizetéseikkel magalapozott összegnél többet kell, hogy kapjanak.
A jelenlegi nyugdíjrendszer ún. felosztó-kirovó rendszer, ami azt jelenti, hogy a mindenkori nyugdíjak fedezetét nem az aktív életkorbeli befizetések révén felhalmozódott tőke és annak hozama jelentik, hanem a mindenkori aktívak befizetései. Amelyek így értelemszerűen szintén nem halmozódhatnak fel tőkeként. A kiosztható nyugdíj emiatt egyrészt mindig az aktívak és a nyugdíjra jogosultak aktuális arányától függ: ha a nyugdíjasok aránya nő, akkor életszínvonaluk fenntartása érdekében az aktívaknak nagyobb terhet kell vállalniuk. Másfelől a nyugdíjasok életszínvonalának növekedése nem maradhat el az általános növekedéstől, ami szintén egy nemzedékek közötti jövedelemtranszfert tesz szükségessé.
További kérdés a nemzedéken belüli elosztás ügye. A nyugdíjminimum intézménye bizonyos szint alatt függetleníti a nyugdíj összegét az általános nyugdíjszámítási algoritmusoktól, vagyis a nagyobb jogosultságot szerezni képesek rovására csoportosít át jövedelmet más nyugdíjasokhoz. Ezzel a rendszer jelentős mértékben járul hozzá a szegénység visszaszorításához.
A létező nyugdíjrendszerek számos hatékonysági - kisebb megtakarítási hajlandóság, kisebb munkakínálat (a munkaerőpiac idő előtti elhagyása) - és méltányossági problémát vetnek fel. Az átlagos élettartam növekedésével ugyanakkor a finanszírozhatóság réme is fenyeget, különösen, hogy a termelékenység, a gazdaság növekedése évtizedekre előre rendkívül nehezen látható előre. Éppen ezért mindennaposak a reform-törekvések, rendszeresen jelennek meg változtatási javaslatok. Hazánkban ilyen volt a kötelező magánnyugdíj-pénztári tagság bevezetése 1998-ban, ami azonban később gyakorlatilag felszámolásra került. Sok országban gondolkodnak a nyugdíjkorhatár emelésén, a nyugdíjszámítási módok változtatásán is.