Infláció

iDevice ikon
Az orvosi latinban az 'inflatio' felfúvódást jelent. A kifejezést az amerikai polgárháborúban (1861-1865) kezdték el a papírpénz nagy mennyiségű növekedését követő pénzromlásra utalóan használni. A közgazdaságtanban az átlagos árszint tartós növekedését nevezzük inflációnak. Magyarországon 1985 óta átlagosan körülbelül huszonötszörösükre növekedtek az árak 2012-re. A Központi Statisztikai Hivatal szerint a legutóbbi egy évben 2,8%-kal. Az árak tartós csökkenését - ritka jelenség - deflációnak nevezzük. A defláció - bármilyen jól hangzik is elsőre - általában nem kívánatos jelenség egy gazdaságban. Az adósok terhe ilyenkor kellemetlenül növekszik, a megtakarítók pedig nem éreznek különösebb késztetést arra, hogy megtakarításaikat a hiteligénylők rendelkezésére bocsássák, hiszen pénzük a sublótfiókban is „kamatozik". De ugyanolyan kellemetlen az elhúzódó magas ütemű infláció is.Az
a) kúszó infláció mindössze néhány százalékos áremelkedést jelent évente. A gazdaság számára egy két-három százalékos tartomány tulajdonképpen az infláció kívánatos szintje. Ezzel már el lehet kerülni a defláció fentebb említett negatív hatásait, ugyanakkor még többé-kevésbé stabil, kiszámítható, a kalkulációkba nagy biztonsággal beépíthető áremelkedésről van szó.Régebben használatos volt a
b) galoppozó infláció kifejezés is, amely még mindig nem adott okot különösebb riadalomra, de már figyelmeztette a monetáris hatóságot, hogy készüljön fel a beavatkozásra. Az 1990-es évek elejének 15-35%-os áremelkedéseit ide, vagy a szakirodalom szerint manapság szintén elviselhetőnek tartott
c) vágtató infláció körébe sorolhatjuk. A
d) hiperinfláció több száz százalékos áremelkedést is jelenthet. A pénz ebben a helyzetben már nem képes ellátni funkcióit. Ezeket a szerepeket egy stabil valuta (például a dollár) vagy valamilyen áru, esetleg az arany veszi át és felvirágzik a cserekereskedelem is. A gazdaság hatékonysága csökken, az emberek idejük jelentős részét termelés helyett az infláció elkerülésére fordítják, a befektetéseket, szerződéskötéseket magalapozó kalkulációk lehetetlenné válnak. Az állam adóbevételei ilyenkor visszaesnek, mert az adómegállapítás és az adóbefizetés közötti időben az adó reálértéke drasztikusan csökken, ami a kormányzatot újabb pénz forgalomba-hozatalára késztetheti. A hiperinfláció a gazdaság összeomlásával jár, új pénz bevezetésére van szükség.
Az első világháborút követően több országban alakult ki hiperinfláció. Németországban a pénzromlás havi értéke 1923-ban elérte a 3,25 millió százalékot. Ennél is nagyobb volt az 1946-os magyarországi pénzromlás üteme. Július 10-én (ezen az egy napon) ezt mintegy 350%-ra becsülik, ami éves szintre vetítve már felfoghatatlan érték. Augusztus 1-jén, amikor az addigi pengőt felváltotta forint, a hivatalos átváltási árfolyam 1 Ft = 400 000 kvadrillió (4x1029) pengő volt. Egy kiló kenyér 1945 augusztusában még csak 6 pengőbe került, a következő év májusában már 8 millió, június végén 5,85 milliárd pengőt kellett fizetni érte. 1946 év júliusában az árak átlagosan 15 óránként megduplázódtak. Ezt a magyar világcsúcsot csak 2008-ban sikerült - állítólag - megdönteni Zimbabwéban.

iDevice ikon

Az infláció oka

Egy-egy termék, szolgáltatás ára számos okból emelkedhet. Lehet, hogy a termelési költségek emelkedése fölfelé tolja egy termék kínálati görbéjét, lehet, hogy az emberek a korábbinál jobban vagy többen vágynak a kérdéses termékre stb. Amikor azonban az árak általánosan emelkednek, akkor nagyobb valószínűséggel nem a termék-, hanem a csereeszköz-oldalon találhatjuk meg a magyarázatot. Ha az árszint (egyfajta átlagos ár) P, akkor a pénz termékekben mért ára 1/P. Ha a pénz termékekben mért ára csökken, akkor a termékek pénzben mért ára nő. A pénz termékekben mért árát ugyanúgy a pénz kereslete és a kínálata határozza meg, mint bármely más áruét.

A pénz kínálatát - láttuk - végső soron a jegybank határozza meg. A pénz kereslete pedig nem más, mint a gazdasági szereplők pénztartási igénye. Az emberek számos ok miatt kívánnak - egyéb vagyontárgyak helyett - pénzt tartani maguknál. Kényelmes az, ha nem kell minden hétköznapi vásárlás előtt pénzzé tenni valamit (tranzakciós motívum), jó az, ha a vagyonunk egy részének jövőbeli nominális értékével kapcsolatban biztonságban érezhetjük magunkat (óvatossági motívum) , s előfordul, hogy vagyonportfóliónk egy-egy elemét (mondjuk egy kötvényt) éppen jó áron tudjuk pénzre cserélni (spekulációs motívum). A pénztartásnak ugyanakkor költségei is vannak. Nem igazán az őrzés, számolgatás költségeire kell itt gondolni, hanem arra az elveszített hozamra (a pénztartás alternatív költsége), amelyet a vagyonunk más formában (kötvény, részvény, emelkedő árú ingatlan vagy műtárgy, hasznot hozó termelési eszközök stb.) tartása biztosítana számunkra. Az emberek a pénztartás előnyeinek és költségeinek szembeállításával döntenek a tartani kívánt pénzmennyiségről (a pénzkeresletről).

Mi biztosítja, hogy a pénzkínálat és a pénzkereslet megegyezzen egymással? Rövid távon a kamatláb, vagyis az az elveszett hozam, ami a pénztartás költségét jelenti. Ha túlkínálat van, csökken a kamatláb, s nő a tartani kívánt pénz mennyisége. Hosszú távon viszont az árszint alakulása. Túlkínálat esetén az emberek pénzeszközeiket más vagyontárgyakra kívánják váltani, nő azok kereslete, nő az árszínvonal, csökken a pénz értéke, nő a (nominális) pénzkereslet.

 

9.1. ábra. Pénzpiaci egyensúly

A pénzkínálati görbe függőleges, mert a forgalomban lévő pénz mennyiségéről a jegybank dönt, az árszínvonaltól függetlenül. A pénzkereslet viszont annál nagyobb, minél kisebb egységnyi pénz vásárlóértéke. Az emberek nem valamekkora névleges összeget kívánnak tartani, hanem valamekkora "vásárlóerőt". Ha a monetáris hatóság a pénzmennyiség bővítését határozza el, a pénzkínálati görbe egyszerűen jobbra tolódik, az egyensúly egy alacsonyabb 1/P2*, azaz magasabb P2* - magasabb árszínvonal - mellett alakul ki.

 

9.2. ábra. A pénzmennyiség növelésének hatása

Az árszínvonal alakulását magyarázó fenti elméletet mennyiségi pénzelméletnek nevezzük. Eszerint a pénz értékét a gazdaságban rendelkezésre álló pénz mennyisége határozza meg, s az infláció legfőbb oka a pénzmennyiség növekedése. A pénzmennyiség növekedése a termelési kapacitásokat nem növeli meg, csak az áruk iránti (nominális) keresletet, s ezzel az árszínvonalat. S ha ez az árszint-növekedés egyenletes a gazdaságban, tehát ugyanolyan arányban növekednek a különböző javak, termelési tényezők stb. árai - s hosszú távon ez, úgy tűnik, így van -, akkor a pénzmennyiség a reálváltozók tekintetében valójában nem számít.

De ha az infláció valóban csupán monetáris jelenség, ha valóban csak - a jegybank által ellenőrzött - pénzmennyiség növekedése váltja ki, akkor miért szalad bele olykor mégis egy-egy ország a gazdaságot szétziláló hiperinflációba? Nos, a kormányzatok háromféleképpen teremthetik elő költekezésük forrásait: adót vethetnek ki, hitelt vehetnek fel, vagy működésbe hozhatják a „bankóprést". Az adóemelés sohasem népszerű, a hitelt is számon tartják, s előbb-utóbb vissza kell fizetni, ha egyáltalán van, aki hajlandó kölcsönözni az államnak. Az „inflációs adó" ennél körmönfontabb bevételi forrás: a kormányzat látszólag senkitől nem vesz el semmit. Azzal azonban, hogy megnöveli a saját forrásainak arányát a termékek iránti keresleten belül, javakat csoportosít át a kormányzathoz, pontosan úgy, mintha jövedelmeket csoportosítana át. Ha ehhez hozzávesszük, hogy az infláció elértékteleníti az adóbevételeket, amit a kormányzat újabb pénzkibocsátással pótolhat, akkor a dolog (s a „csapda") logikája nyilvánvaló.

iDevice ikon

Az infláció költségei

De miért is probléma az infláció? a) Azt már megjegyeztük, hogy ha az árszínvonal emelkedése nem egyenletes - s minél nagyobb ütemű az átlagos áremelkedés, erre annál nagyobb az esély -, akkor a kalkulációk, s ezzel együtt a szerződéskötések, befektetési döntések nehezebbé válnak, akár el is maradhatnak. Ugyanez miatt az infláció átalakítja a társadalomban a vagyoni, jövedelmi szerkezetet is. E jegyzet szerzőjének a mai „órabére" például éppen a százszorosa annak, mint amennyivel aktív pályafutását kezdte egykoron (nagyon régen). Bizonyos munkakörökben - például a pénzügyi szolgáltatások területén - ennél sokkal jobban követték a jövedelmek az inflációt, más munkakörökben - erre meg a fizikai dolgozók szolgálhatnak példaként - a bérnövekedés még szerényebb volt. Az érdekérvényesítési képességek (ami feltétele az inflációkövetésnek) néha elválnak az értékteremtési képességektől, s ez az erőforrások társadalmilag nem hatékony allokációjához vezethet.

A közgazdászok az inflációnak néhány kedvezőtlen mikroökonómiai hatását is beazonosítottak. b) Az emberek, teljesen racionálisan viselkedve, szűkös erőforrásaik egy részét arra fordítják, hogy elkerüljék az inflációs adót. Például vagyonuk kisebb részét tartják pénzformában a házi trezorban, s többet lekötött betétben vagy kamatozó értékpapírokban. Ekkor persze gyakrabban kell járniuk a bankba, hogy e kevésbé likvid vagyonelemeket likvid pénzeszközre, vagy éppen az inflációnak kitett jövedelmünket értékállóbb javakra (külföldi valutára stb.) váltsák. A gyakoribb átváltásokkal (bankba, pénzváltóhoz, feketepiacra járással) járó többletköltségeket a közgazdászok cipőtalp-költségeknek nevezik.

Az infláció az árak folyamatos változtatását indokolná. Az árak megváltoztatása azonban költségekkel jár: dönteni kell az új árakról, ki kell nyomtatni az új árlistát („étlapot"), ezeket el kell juttatni a viszonteladókhoz és a fogyasztókhoz, s utóbbiakat meg is kell nyugtatni, ha zúgolódnának az áremelkedések miatt. Az ilyen költségeket meg c) étlapköltségeknek nevezik. Alacsony infláció mellett évi egyszeri árváltoztatás is elegendő lehet, ilyenkor az étlapköltség nem számottevő. Hiperinfláció esetén viszont napi vagy naponta többszöri árváltoztatásra is szükség lehet. Ha az árváltoztatási költségek túl nagyok, azok elmaradása a relatív költségviszonyokat nem tükröző árarányok kialakulásához, s ezen keresztül az erőforrások társadalmilag nem hatékony allokációjához vezethetnek. Ugyanez lehet a következménye az inflációval lépést nem tartó vagy azt figyelmen kívül hagyó adószabályoknak, hiszen az adókat a nominális jövedelmekre - bér, árfolyamnyereség, kamat stb. - vetik ki.

A tananyag a követkkező licenc alá esik: Creative Commons Attribution 3.0 License