A gazdasági gondolkodás néhány alapelve




Az emberek ösztönzőkre reagálnak
Ki nem látott még olyan rajzot, amelyen a gazda az egyik kezében répát, a másikban meg ostort tartva próbálja haladásra késztetni öszvérét? Ne legyünk nagyképűek: cselekedeteinket mi emberek is - ugyanúgy, mint az öszvér - azok várható pozitív és negatív (marginális) következményei mérlegelésével alakítjuk ki. Mi is csak az „ostortól" tartva vagy a „répa" reményében húzunk egyet-egyet a kordén. Ha az alma ára emelkedik (ostor), kevesebb almát eszünk, ha magasabb bért (répa) kínálnak a munkahelyünkön, többet vagyunk hajlandók dolgozni. Ha emelik a büntetési tarifát (ostor), gyakrabban betartjuk a sebességkorlátozást, ha vonzóbb a partnerünk, akihez igyekszünk (itt inkább hagyjuk a répa-hasonlatot), akkor meg ritkábban. A magányos - nem állami alkalmazott - közgazdász egyik legnagyobb bánata az, amikor azt látja, hogy a gazdaságpolitikusok mennyire nincsenek tisztában ezzel az „alapelvvel". Szinte valamennyi politikai, gazdaságpolitikai döntés szerteágazó hatással van az emberek hasznaira és költségeire, és ezzel együtt a viselkedésükre. A benzinadó emelése például nem feltétlenül vezet az adóbevételek növekedéséhez, mert az emberek ennek hatására esetleg kevesebbet autóznak, kisebb autókkal járnak, többen utaznak (például a munkahelyükre) egy autóval, gyakrabban használják a tömegközlekedést, közelebb költöznek a munkahelyükhöz... „alkalmazkodnak". A kábítószer-kereskedelem üldözése jövedelmezőbbé teszi ezt a tevékenységet, s így többen gondolják azt, hogy ebből jól meg lehet élni. Ha az egykeresős családok alacsonyabb kulcs szerint fizetnek adót, nő a válások száma. Ha a korábban munkanélküliek alkalmazásakor kevesebb járulékot kell fizetni, akkor nő a „korábban munkanélküliek" száma. Ha kötelezővé teszik az autókban a biztonsági öv használatát, a járművezetők kevésbé óvatosan fognak vezetni. Ha - horribile dictu! - az abortuszt szülői engedélyhez kötik, elterjedtebbé válik a homoszexualitás... és így tovább.

Nem csak a termelés, hanem a csere (munkamegosztás, kereskedelem) is értékteremtő tevékenység
Ha én két óra alatt takarítok ki egy lakást és három órára van szükségem ahhoz, hogy kivasaljak hat inget, miközben a szomszédban lakó hölgy időigénye ezen tevékenységekre vonatkozóan ennek éppen a fordítottja (a közgazdászok ezeket abszolút előnyöknek nevezik), akkor világos, hogy mind a ketten (időt) nyerhetünk, ha én vállalom el az ő lakásának takarítását és ő vasalja az ingjeimet. Kevésbé nyilvánvaló - de annál érdekesebb - az az eset, amikor a szomszédasszony egy óra alatt (az kevesebb, mint a nekem szükséges kettő) takarít ki egy lakást és szintén egy óra alatt (az is kevesebb, mint a nekem szükséges három) vasal ki hat inget, azaz mindkét tevékenységben abszolút előnye van. A „kereskedelem" még ilyen esetben is javunkra lehet, hiszen egy lakás kitakarítása nekem négy vasalatlan ingbe kerül, míg „kereskedelmi partneremnek" hatba (a tankönyvek - s mi is a jegyzet második fejezetében - ezt az esetet a „komparatív előnyök" címszó alatt tárgyalják). Ebben az esetben is nekem érdemes takarítanom, s neki vasalnia. Mind a ketten jobban járunk, nyerünk a munkamegosztás révén.

A piacok jobb allokációs teljesítményre képesek, mint más mechanizmusok
Képzeljünk el egy hatalmas raktárt, ahol mindenféle fogyasztási cikkek vannak felhalmozva, pontosan úgy, mint egy hipermarketben. Kívül várakoznak a potenciális fogyasztók, mi meg benn azon törjük a fejünket, hogy hogyan osszuk el közöttük a javakat. „Érkezési sorrend", „majd én megmondom", „valamilyen bizottság", „sorsoljuk ki"... és lehetnek még ötleteink. Akárhogyan is döntenénk, biztosak lehetünk benne, hogy - kijőve a „raktárból" - az emberek elkezdenék vizsgálgatni mások „bevásárló" kocsijait, s a hat üveg sört kapott kismama például ajánlatot tenne a jelentős mennyiségű tejjel távozni kényszerülő morcos sorstársának, hogy cseréljenek. Ha a csere létrejön, az annak bizonyítéka, hogy ami „odabenn" történt, az Pareto-i értelemben nem volt hatékony, hiszen egy cserével mindkét fél jobb helyzetbe kerülhetett. Az Auchan parkolójában nem látunk ilyen cseréket. Ami az Auchanben történik (piaci allokáció), az - úgy tűnik - hatékony. De elképzelhetjük azt is, hogy ránk bízzák (tervgazdaság) az ország holnapi kifli-ellátásának megszervezését. Mennyi információt kellene megszereznünk? Mennyi döntést kellene meghoznunk? Mennyi ember viselkedését kellene a terveinkhez illesztenünk? Reménytelennek tűnik. A „piac" - Adam Smith úgy nevezte: „a láthatatlan kéz" - elvégzi ezt helyettünk. Mindenki hozzájut a kiflihez, aki számára az legalább annyit ér, mint előállításának (határ)költsége, s nincs pazarlás: akinek nem ér annyit, mint amennyibe kerülne, az nem fog kiflit enni.

A kormányzat olykor javíthat a piac teljesítményén
Mint a későbbiekben látni fogjuk, ahhoz hogy a piaci folyamatok Pareto-hatékony végállapotokat eredményezzenek, bizonyos feltételeknek teljesülniük kell. Néha azonban ezek a feltételek nem teljesülnek. A piaci mechanizmus jó működéséhez elengedhetetlen, hogy mindenki a „saját bőrén" érezze döntései következményeit. Ezt a tulajdonjogok biztosítják. A piaci tranzakciókba minden szereplő a tulajdonában lévő erőforrásokkal (föld, eszközök, munkaerő, jövedelem stb.) lép be, s tranzakcióinak hozadéka is az ő javát szolgálja. Ez a biztosítéka annak, hogy a felek között csak kölcsönösen előnyös - s így a társadalmi jólétet biztosan növelő - ügyletek valósulhassanak meg. A tulajdonhoz - „enyém" - kapcsolódó jogosítványokat azonban néha nem könnyű érvényesíteni. Ezek a jogosítványok a használat (a római jogban: ius utendi), a gyümölcsöztetés (ius fruendi), a rendelkezés (ius disputendi), a bírás (habere) és a birtoklás (ius possiendi) joga. Az állam mindenekelőtt azzal segítheti a piaci allokáció hatékonyságát, ha őrködik ezen jogosítványok érvényesíthetősége felett, illetve megkönnyíti (olcsóbbá teszi) ezek érvényesíthetőségét (a tulajdonosi jogosítványok érvényesítésének költségeit „tranzakciós költségeknek" nevezzük, megkülönböztetve a javak előállításának - par excellence - termelési költségeitől). E funkciójában az állam őrködhet például a vagyoni biztonság, az erőszakmentesség vagy a szerződési fegyelem felett. Másfelől a piac - ezt a későbbiekben látni fogjuk - néha a hatékonysági követelményeknek sem tud maradéktalanul megfelelni. Egy termékeit kizárólagosan gyártó ún. monopólium például kevesebbel járul hozzá a társadalmi jóléthez, mint amennyivel tehetné. Más ágazatok bizonyos körülmények között olyan termékeket is előállítanak, amelyek előállításának magasabb a társadalmi szinten mért költség-vonzata (társadalmi határköltsége), mint amennyit a kérdéses termékek érnek a társadalomnak. Az állami beavatkozás ilyen esetekben is indokolt lehet. Végül, a piac a méltányossági kritériumokat - például, hogy senki se éhezzen egy amúgy többé-kevésbé fejlett országban - egyáltalán nem képes figyelembe venni, s az államnak ezért módosítania kell a jólét piaci mechanizmusok által kialakított elosztásán.

Egy ország lakosságának életszínvonala attól függ, hogy milyen eredményesen termel termékeket és szolgáltatásokat
Egy ország gazdasági teljesítményét általában a bruttó hazai termékkel (GDP - Gross Domestic Product) vagy az egy főre jutó bruttó hazai termékkel (GDP per capita, tulajdonképpen a lakosság termelékenysége) mérik. Ez utóbbi 2011-ben a Világbank szerint Luxemburgban 115 809, Magyarországon 14 050, Ukrajnában 3 624, Burundiban pedig 275 amerikai dollár/fő volt.
A GDP-nek külön fejezetet fogunk szentelni, itt csak a közgazdászok azon meggyőződésének adunk hangot, miszerint bármit is mérjen, és bármilyen tökéletlenül is mérje azt ez a mutatószám, egy ország polgárai szinte minden tekintetben jobban élnek, ha ez a szám magasabb, mint ha alacsonyabb lenne, és a polgárok jobban érzik magukat azokban az időkben, amikor ez a szám növekszik, mint amikor csökken. Az életminőséget természetesen sok egyéb körülmény is befolyásolja (a jólét tényleges eloszlása, a környezet minősége, az emberek egészségi állapota, a szabadidő és folytathatnánk), a közgazdászok szilárd meggyőződése mégis az, hogy az életminőség egyéb mutatói szorosan korrelálnak az egy főre jutó GDP-vel. Vannak olyan vélemények is, amelyek szerint még az olimpiai érmek száma is jól előre jelezhető egy-egy ország összes vagy egy főre jutó GDP-je alapján (utánanéztem, ez nem igaz). Ennek az „alapelvnek" fontos üzenete van a gazdaság- és társadalompolitikusok számára is: elsősorban a termelékenységre (GDP per capita) kellene koncentrálniuk... a többi dolog talán „megoldódik" magától.
Nézz utána! Mekkora a csecsemőhalandóság az említett Luxemburgban, Magyarországon, Ukrajnában és Burundiban?