Az oktatás

Miközben általában nem képezi vita tárgyát az alsó és középfokú oktatás „teljes körű" állami finanszírozása, a felsőfokú oktatásra - napjaink honi politikai vitáiban különösen - sokan, mint pusztán az egyéni (humán) tőkefelhalmozás folyamatára tekintenek. Olyasmire, aminek pozitív externális hatását pontosan ki kell mutatni, mielőtt újabb összegeket csoportosítanánk át finanszírozására a közös költségvetésből. Hogy miért lenne nagyobb a felsőoktatásban szerezhető ismeretek magánhozama, mint az írni-olvasni tudásé, arról ritkán esik szó. A felsőoktatás a társadalom szempontjából inkább olyan, mint a reklám a vállalatok szemszögéből, amiről az járja, hogy a rá költött összegek fele biztosan kidobott pénz... csak nem lehet tudni, hogy melyik fele! S - a reklámok esetében így is gondolják a vállalatok - a másik felének hatása megéri az egészet.
Hatékonysági és méltányossági kérdések egyaránt felmerülnek (trade off) az oktatás-finanszírozás kapcsán. Jelentősebb mértékű pozitív externáliára nyilván azon diákok esetében számíthat a társadalom, akiknek egyébként a magánhozama is nagyobb lesz az oktatási szolgáltatások igénybevétele révén. Az is vita tárgya, hogy a formális (állami) oktatás vajon kiegészítője vagy helyettesítője-e az otthoni „tanulásnak"? Előbbi esetben a műveltebb családok gyermekeire érdemes - a hatékonysági szempontokat mérlegelve - többet költeni a közösből, utóbbi esetben talán az otthonról kevesebbet hozókra. Valószínűleg ebben az esetben is igaz az, hogy valahol a méltányosság középértéke párosul a legnagyobb hatékonysággal. Sajnálatos módon a tapasztalati adatok ezen a téren is szerények, s az oktatáspolitikai intézkedésekben azokat ráadásul gyakran felülírják a politikai marketing-szempontok.
A drága magániskolákat (nálunk inkább a drága magánórákat, különórákat, korrepetítorokat) gyakran éri az a vád, hogy konzerválják a kialakult társadalmi struktúrát, hiszen ezeket a szolgáltatásokat csak a jómódú családok képesek igénybe venni. Vegyük azonban észre, hogy ezek olyan szolgáltatások, amelyek a „jómódú családok" kereslete nélkül egyszerűen nem jönnének létre, s talán frusztációt okoznak a jövedelem- és esélyegyenlőtlenségek növekedése révén, de szinte biztos, hogy összességében növelik a társadalmi jólétet. A szülők úgy gondolják, hogy a gyermekeikre fordított ezen invesztíciók hozama meghaladja a másfajta befektetési lehetőségek hozamát. A pék is ilyen megfontolások alapján süt kenyeret, s jó, hogy süt kenyeret.
Mindent összevetve nagyon valószínű, hogy a felsőoktatás állami támogatása olyanoknál csapódik le, akik amúgy is előnyösebb helyzetben vannak. A felsőoktatásban tanulók környezetének átlagjövedelme általában magasabb, mint másoké, s a felsőoktatás szubvencionálásának hatása a jövedelem-eloszlásra így nem egyértelmű. A jómódúak többet kapnak, s persze - a magasabb adók révén - többel is járulnak hozzá a felsőoktatás finanszírozásához.