A klasszikus bankjegy

Képzeljük el,
hogy B fizetne A-nak, de nincsen aranya, csak reménye arra, hogy a jövőben kapni
fog. Fizetés helyett tehet egy ígéretet, miszerint mondjuk május 30-án fizetni
fog A-nak 100 aranyat. Ezt az
ígéretét írásba is foglalja, az aláírt kötelezettségvállalást (fizetési
ígérvényt) kereskedelmi váltónak nevezzük. A
váltót elfogadó A szereplő vagy
kivárja május 30-át, hogy hozzájuthasson a pénzéhez, vagy megpróbálhatja
átruházni a váltót, odaadni C-nek,
akinek ő kellene, hogy fizessen. C
ragaszkodhat ahhoz, hogy B-n kívül A is vállaljon kötelezettséget a május
30-i teljesítésre, s A ezt a
kötelezettségét a váltó hátoldalán aláírásával vállalhatja (ún. „forgatmányos”
lesz). A váltóval C, D stb. is fizethet, ha partnereik azt – esetleg
az ő aláírásukat is látva a hátoldalon – elfogadják. Az elfogadás valószínűsége
annál nagyobb, minél megbízhatóbb nevek szerepelnek a váltón. Az elfogadás
megkönnyítése érdekében A megteheti,
hogy (némi pénzösszeg fejében) eleve aláíratja a váltót egy kereskedelmi
bankkal, amelynek fizetési képességében, hajlandóságában a gazdaság szereplői messzemenően
megbíznak. A bank viszont felajánlhatja A-nak,
hogy a kereskedelmi váltó aláírása helyett egy saját (persze valamivel kisebb
összegről szóló, hiszen innentől kezdve ő lesz a hitelező) váltóra váltja az
eredetileg B által aláírt váltót. Az
általa így kibocsátott – a hamisítás kockázatának csökkentése érdekében
díszesen nyomtatott – (bank-)váltóról előbb-utóbb a beválthatósági időpont is
lekopik, hiszen a bank azt tapasztalja, hogy a gazdasági szereplők egyáltalán
nem rohanják meg egy-egy váltó lejárati időpontjában, mert nem aranyra vágynak
feltétlenül, hanem fizetni szeretnének partnereiknek, arra meg követelésük
átruházása (a bankváltó egyszerű átadása) is kiválóan megfelel. Képzeljük el: a
bankár kiállít egy ilyen bankváltót, kidobja az ablakon, valaki megtalálja, s –
mintha aranya lenne – vásárolhat vele a boltban. Ezt a bankváltót nevezzük klasszikus bankjegynek.
A bank természetesen azt vállalja a saját váltóján, hogy azt a rajta szereplő összegnek megfelelően bármikor beváltja aranyra, ha azt a bankjegy tulajdonosa kéri. Ha azonban a bankjegy-tulajdonosok ezt jellemzően nem kérik, akkor a bank akár az aranykészletét meghaladó mértékben is vállalhat ilyen kötelezettséget. Vajon megengedhető-e a bankjegyet elfogadókat ilyen kockázatnak kitenni. Világos, hogy ha nincs annyi arany a bankban, mint amennyinek kifizetésére az kötelezettséget vállalt, egy esetleges beváltási roham során a bankjegytulajdonosok egy része hoppon maradna. Van azonban két másik fontos körülmény is. A pénz kialakulása kétségkívül megkönnyíti (olcsóbbá teszi) a cserét. Egyrészt azonban ha a kereskedelmi forgalom a forgalomban lévő arany mennyiségéhez kénytelen igazodni, akkor az arany termelésének – az értékállóság szempontjából persze fontos – korlátozottsága korlátot szab a kereskedelem növekedésének is.
Nézz utána! Mennyi lehet a világ kitermelt s még kitermelésre váró aranykészlete? Ne lepődj meg, ha nagyon ellentmondó adatokat találsz!
Másfelől, az
aranyat termelni kell, ami – s ezzel
együtt ennek a pénzrendszernek a működtetése – rendkívül költséges. A pénznek
mindezek miatt el kellett szakadnia
az aranytól. A bankjegyeket javaikért, követeléseikért elfogadó gazdasági
szereplők bízhattak abban, hogy nem lesz „roham”, s mindaddig az aranyra való
beválthatóság nem csak illúzió, vagy bízhattak egyszerűen abban, hogy ha
aranyra nem is válthatók bankjegyeik – a 19-20. század fordulója táján az
aranyra való beválthatóság gyakorlatilag megszűnt –, a gazdaság más szereplői
azokat „aranyáron” elfogadják tőlük. Részben ez a bizalom – hitel – indokolja a
modern pénz „hitelpénz” elnevezését. A napjainkban használt csereeszköz
valójában megbízható intézmények által kibocsátott kötelezettségvállalásokból
áll.
A kereskedelmi
bank ezzel azonban olyan érdekes és értékes hatalomra tett szert, amiről az
alkimisták évszázadok óta csak álmodoztak. Tulajdonképpen „aranyat” tud
teremteni. Nem a szó fizikai értelmében természetesen, de a klasszikus bankjegy
a csereakciókban pontosan úgy viselkedett, mint az arany. Az a jó természete is
megvolt, hogy mennyisége igazodott a forgalom igényeihez – a fellendülő
gazdaságban nőtt a bankjegyre beváltott kereskedelmi váltók száma, s így nőtt a
forgalomban lévő pénz mennyisége, míg recesszióban csökkent –, s mentes volt az
inflációtól, hiszen vásárlóértékének esetleges csökkenésekor át lehetett
váltani értékálló aranyra.
Az
„aranyteremtés” nyilvánvalóan a hatalom érdeklődését is felkeltette, s az egyes
államok (uralkodók) fokozatosan kisajátították ezt a lehetőséget,
bankjegy-kibocsátási monopóliumot biztosítva egy-egy kiválasztott, vagy az
általuk létrehozott banknak. A svéd Riskbank 1688-ban, a Bank of England
1694-ben jött létre. Ezek nyomán fejlődött ki a modern központi, vagy más néven a jegybank intézménye, amely a bankok
bankjaként, monetáris hatóságként, s a bankjegykibocsátás („a semmiből
pénzteremtés”) letéteményeseként működik.
A pénzteremtés
lehetősége felelősséggel is jár. A modern pénz – elszakadva az aranytól –
tetszőleges mennyiségben teremthető. Ha azonban nő az egyéb javakra cserélhető
pénz mennyisége, az még a belső értékkel bíró arany esetében is az árak
emelkedéséhez (infláció) vezet. A 16. században az Újvilágból beáramló arany
hatására a spanyolországi árak például átlagosan három és félszeresükre
növekedtek. Látni fogjuk majd, hogy milyen problémákkal, itt csak leszögezzük,
hogy ez bizony problémákkal jár. Ha pedig ez így van, akkor a pénzmennyiséget (a
pénzkínálatot) végső soron meghatározó jegybanknak – kormányzati igények ide
vagy oda – őrködnie kell a pénz vásárlóerejének megőrzésén, s ugyanakkor
gondoskodnia kell arról, hogy a pénzkínálat kellőképpen bővüljön, ha a forgalom
növekedése azt kívánja. A jegybank ezen törekvéseit – valójában azt, hogy
célszerűen szabályozza a forgalomban lévő pénz mennyiségét – s az ezt szolgáló
eszközök használatára vonatkozó elveket összességében monetáris politikának
nevezzük.