Egymásrautaltság, kölcsönös függés

iDevice ikon

Számos előny származik tehát abból, ha az emberek nem saját munkájuk révén akarják kielégíteni valamennyi szükségletüket, hanem specializálódnak és kereskednek egymással. A valóságos gazdaságnak azonban nem csak két szereplője van, hanem sok-sok millió, s nem csak kétféle terméket állítanak elő, hanem sok százezerfélét. Ki méri fel, hogy ki milyen ügyes az egyes tevékenységekben? Ki veszi rá az embereket arra, hogy azt tegyék, amivel a legtöbbet tehetnek a társadalmi jólét növelése érdekében? Ha túl sok az ügyes pék, ki beszéli le egy részüket mégis arról, hogy kenyeret süssenek? Ha túl kevés az ügyes cipész, ki vesz rá néhány kevésbé ügyeset arra, hogy mégiscsak cipőtalpalással foglalkozzanak? Nem nehéz belátni, hogy egy ilyen mindentudó és mindenható „társadalmi tervező" nem létezhet. A modern társadalmakban tulajdonképpen „mindenki azt csinál (termel), amit akar". De akkor hogyan jutnak érvényre - és érvényre jutnak-e egyáltalán? - a fentebb tárgyalt (és más) lehetséges előnyök? Nem lesz ebből káosz? Úgy tűnik, hogy nem. Csak gondoljuk végig: hány kontinens, hány országában, hány vállalkozás, hány alkalmazottjának kellett pontosan azt csinálnia, amit csinált, annak érdekében, hogy összeálljon a mai reggelink? A székről se feledkezzünk meg, amin ülünk, a kínai papucsunkról, amerikai pólónkról, s az éppen hallgatott rádióhírekről sem! S emberek milliói reggeliznek velünk egy időben, ugyanilyen békésen. Ki szervezi meg ezt az egészet? A közgazdászok egyszerű válasza erre, hogy a piac. Az Adam Smith-féle „Láthatatlan Kéz", ami az egyébként önérdekkövető emberek cselekedeteit úgy hangolja össze, hogy azok - a résztvevők akaratától függetlenül - a társadalom egészének jólétét mozdítsák elő. „Ebédünket - írta Smith 1776-ban >>A nemzetek gazdagsága...<< c. művében - nem a mészáros, a sörfőző vagy a pék jóakaratától várjuk, hanem attól, hogy ezek a saját érdekeiket tartják szem előtt."

„Alapelvként" fogalmaztuk meg, hogy nem csak a termelés, hanem a csere is értékteremtő tevékenység. Ebből az következik, hogy a kereskedelem révén mindenki jobban járhat. Ebből pedig az, hogy a jólétüket növelni igyekvő emberek, közösségek e törekvéseik során messzemenően egymásra vannak utalva. Ugyanakkor az egymásra utaltság természetesen kölcsönös függőséget is jelent. Gondoljuk csak meg, milyen lenne a napunk, ha a pékek mind ágyban maradnának egy hajnalon, a buszsofőrök közös kirándulásra mennének, a villamos műveknél pedig a fáradt rendszerirányító lekapcsolná a város áramellátását. Mi történne, ha Oroszország egyszer csak felhagyna a földgáz-kitermeléssel vagy a Magyarországon szorgoskodó vendégmunkások mind hazautaznának egy reggelen? Vajon nem kockázatos-e ez a kiszolgáltatottság? Nem, mert a cserekapcsolatokban ez sohasem egyoldalú. A vevőnek folyamatosan szüksége van az eladó teljesítményére, de ugyanígy, az eladó számára is létkérdés, hogy termékeit, szolgáltatásait folyamatosan értékesíteni tudja, hiszen más kapcsolataiban ő is vevő, hosszabb távon nem nélkülözheti a tranzakciókban képződő jövedelmeit. A felek persze néha nem egyenrangúak (például nem egyforma méretűek, piaci erejük vagy éppen kiszolgáltatottságuk is különbözhet). A nagyobb piaci erővel rendelkező fél olykor látszólag különösebb megrázkódtatások nélkül visszautasíthatná kisebb partnere ajánlatát, veszélybe sodorva annak létét. A modern gazdaságokban azonban elvétve találkozunk ilyesmivel, a függőség ilyenkor is kölcsönös.

Vegyük észre, hogy az alternatív gazdaságszervezési módokat - etikai, bürokratikus, vagy agresszív koordináció - a piaci koordinációval ellentétben az egyoldalú függés, az egyoldalú kiszolgáltatottság jellemzi! Ily módon ezen esetekben elvileg is lehetetlen, hogy a döntéshozó a függésben lévő szereplők várható jólétváltozását pontosan számításba vegye döntései során, s így elvileg is lehetetlen a társadalmi jólét maximalizálása. Gyakorlati akadályok természetesen a piaci mechanizmust is korlátozhatják ebben, mint ahogyan erről a későbbiekben még bőven lesz szó.

A következőkben arra a kérdésre keressük a választ, hogy vajon hogyan működik a „Láthatatlan Kéz"? Hihető-e egyáltalán, hogy működik? Mit várhatunk tőle? Mi történik, ha jön egy „óriás" (az állam vagy egy monopólium), s egyszerűen rálép erre a kézre vagy elvágja az ereit? Vagy mi történik, ha „két kéz" összefog, és lefognak egy harmadikat? A piaci mechanizmus (piaci koordináció) lesz a vizsgálatunk tárgya.


A tananyag a követkkező licenc alá esik: Creative Commons Attribution 3.0 License