A gazdasági gondolkodás néhány alapelve

iDevice ikon
trade off
Hogy megszerezzünk valamit, amit szeretnénk, általában le kell mondanunk valamiről, amit szintén szeretnénk. Az erőforrások szűkössége és alternatív hasznosíthatósága miatt minden igényünk kielégítése valamely más igény kielégítésének feladásával jár. Egy új kabátért fel kell áldozni egy vonzó kirándulást (nem jut rá pénz), egy jobb közgazdaságtan-jegyért néhány mozielőadást (nem jut rá idő), a megbízhatóbb honvédelemért a tisztább környezetet (nem jut elég erőforrás a környezetvédelemre), a méltányosság érdekében a hatékonyságot (a jövedelmek újraelosztása költségekkel jár) és így tovább. „No free lunch!" És mindennek az a „költsége", amiről lemondunk érte. A gazdasági gondolkodás az átváltások fontosságának felismerésével kezdődik. Mibe kerül a például diplománk? Tandíj? Vizsgahalasztási díjak? Albérlet, étkezés, könyvek? Bizonyos dolgokat (étkezés, lakhatás) akkor is finanszírozni kellene, ha nem tanulnánk, ezek tehát nem tekinthetők a diplomaszerzés költségeinek (nem az miatt merülnek fel). Másfelől viszont a tanulás érdekében lemondunk egy jövedelmező polcfeltöltői állásról valamelyik hipermarketben, vagy arról, hogy degeszre keressük magunkat a lóverseny lelátóján. A diák legnagyobb költsége valójában az a feláldozott jövedelem, amit az előadások, szemináriumok látogatása miatt nem keres meg.

iDevice ikon
„...vagy asszony vagy férfi az ember, csavargó vagy nyárspolgár, lehet értelmes vagy érzelmes, a be- és kilégzés, a férfiasság és nőiség, a szabadság és a rend, ösztön és szellem egy időben át nem élhető, az egyiknek mindig a másik az ára..." (Hermann Hesse: Narziss és Goldmund. Cartaphilus Kiadó, 2002.)

iDevice ikon
Marginális változások
A racionális emberek marginális változásokban gondolkodnak. A „marginális változás" valamely viselkedés intenzitása egységnyi változtatásának hatására bekövetkező előny-, illetve áldozatnövekmény. Ezzel kezdődik a napunk: az ébresztőóra csörgésére felriadva máris döntést kell hoznunk arról, hogy mivel teljen a következő percünk. Jól esne még egy percnyi további szundikálás (marginális előny), de azzal a reggelizés kényelmességét csökkentenénk (marginális áldozat). Jelöljük az előbbit MR-rel, az utóbbit MC-vel (marginal revenue és marginal cost, itt határelőnynek és határáldozatnak nevezhetnénk, de ezekről majd később lesz szó). Nyilvánvalóan akkor maradunk még ágyban, ha várakozásaink szerint MR > MC. Egyébként talpra! S - gondoljuk át! - valójában az egész napunk ilyen döntésekből áll. Mekkora többletelőnnyel és mekkora többletáldozattal jár még egy kávé reggel, még egy sütemény ebéd után, még egy óra beszélgetés a szüleinkkel, még egy sör az esti koncerten, még egy órányi olvasás lefekvés előtt és így tovább?

iDevice ikon

Az emberek ösztönzőkre reagálnak

Ki nem látott még olyan rajzot, amelyen a gazda az egyik kezében répát, a másikban meg ostort tartva próbálja haladásra késztetni öszvérét? Ne legyünk nagyképűek: cselekedeteinket mi emberek is - ugyanúgy, mint az öszvér - azok várható pozitív és negatív (marginális) következményei mérlegelésével alakítjuk ki. Mi is csak az „ostortól" tartva vagy a „répa" reményében húzunk egyet-egyet a kordén. Ha az alma ára emelkedik (ostor), kevesebb almát eszünk, ha magasabb bért (répa) kínálnak a munkahelyünkön, többet vagyunk hajlandók dolgozni. Ha emelik a büntetési tarifát (ostor), gyakrabban betartjuk a sebességkorlátozást, ha vonzóbb a partnerünk, akihez igyekszünk (itt inkább hagyjuk a répa-hasonlatot), akkor meg ritkábban. A magányos - nem állami alkalmazott - közgazdász egyik legnagyobb bánata az, amikor azt látja, hogy a gazdaságpolitikusok mennyire nincsenek tisztában ezzel az „alapelvvel". Szinte valamennyi politikai, gazdaságpolitikai döntés szerteágazó hatással van az emberek hasznaira és költségeire, és ezzel együtt a viselkedésükre. A benzinadó emelése például nem feltétlenül vezet az adóbevételek növekedéséhez, mert az emberek ennek hatására esetleg kevesebbet autóznak, kisebb autókkal járnak, többen utaznak (például a munkahelyükre) egy autóval, gyakrabban használják a tömegközlekedést, közelebb költöznek a munkahelyükhöz... „alkalmazkodnak". A kábítószer-kereskedelem üldözése jövedelmezőbbé teszi ezt a tevékenységet, s így többen gondolják azt, hogy ebből jól meg lehet élni. Ha az egykeresős családok alacsonyabb kulcs szerint fizetnek adót, nő a válások száma. Ha a korábban munkanélküliek alkalmazásakor kevesebb járulékot kell fizetni, akkor nő a „korábban munkanélküliek" száma. Ha kötelezővé teszik az autókban a biztonsági öv használatát, a járművezetők kevésbé óvatosan fognak vezetni. Ha - horribile dictu! - az abortuszt szülői engedélyhez kötik, elterjedtebbé válik a homoszexualitás... és így tovább.


iDevice ikon

Nem csak a termelés, hanem a csere (munkamegosztás, kereskedelem) is értékteremtő tevékenység

Ha én két óra alatt takarítok ki egy lakást és három órára van szükségem ahhoz, hogy kivasaljak hat inget, miközben a szomszédban lakó hölgy időigénye ezen tevékenységekre vonatkozóan ennek éppen a fordítottja (a közgazdászok ezeket abszolút előnyöknek nevezik), akkor világos, hogy mind a ketten (időt) nyerhetünk, ha én vállalom el az ő lakásának takarítását és ő vasalja az ingjeimet. Kevésbé nyilvánvaló - de annál érdekesebb - az az eset, amikor a szomszédasszony egy óra alatt (az kevesebb, mint a nekem szükséges kettő) takarít ki egy lakást és szintén egy óra alatt (az is kevesebb, mint a nekem szükséges három) vasal ki hat inget, azaz mindkét tevékenységben abszolút előnye van. A „kereskedelem" még ilyen esetben is javunkra lehet, hiszen egy lakás kitakarítása nekem négy vasalatlan ingbe kerül, míg „kereskedelmi partneremnek" hatba (a tankönyvek - s mi is a jegyzet második fejezetében - ezt az esetet a „komparatív előnyök" címszó alatt tárgyalják). Ebben az esetben is nekem érdemes takarítanom, s neki vasalnia. Mind a ketten jobban járunk, nyerünk a munkamegosztás révén.


iDevice ikon

A piacok jobb allokációs teljesítményre képesek, mint más mechanizmusok

Képzeljünk el egy hatalmas raktárt, ahol mindenféle fogyasztási cikkek vannak felhalmozva, pontosan úgy, mint egy hipermarketben. Kívül várakoznak a potenciális fogyasztók, mi meg benn azon törjük a fejünket, hogy hogyan osszuk el közöttük a javakat. „Érkezési sorrend", „majd én megmondom", „valamilyen bizottság", „sorsoljuk ki"... és lehetnek még ötleteink. Akárhogyan is döntenénk, biztosak lehetünk benne, hogy - kijőve a „raktárból" - az emberek elkezdenék vizsgálgatni mások „bevásárló" kocsijait, s a hat üveg sört kapott kismama például ajánlatot tenne a jelentős mennyiségű tejjel távozni kényszerülő morcos sorstársának, hogy cseréljenek. Ha a csere létrejön, az annak bizonyítéka, hogy ami „odabenn" történt, az Pareto-i értelemben nem volt hatékony, hiszen egy cserével mindkét fél jobb helyzetbe kerülhetett. Az Auchan parkolójában nem látunk ilyen cseréket. Ami az Auchanben történik (piaci allokáció), az - úgy tűnik - hatékony. De elképzelhetjük azt is, hogy ránk bízzák (tervgazdaság) az ország holnapi kifli-ellátásának megszervezését. Mennyi információt kellene megszereznünk? Mennyi döntést kellene meghoznunk? Mennyi ember viselkedését kellene a terveinkhez illesztenünk? Reménytelennek tűnik. A „piac" - Adam Smith úgy nevezte: „a láthatatlan kéz" - elvégzi ezt helyettünk. Mindenki hozzájut a kiflihez, aki számára az legalább annyit ér, mint előállításának (határ)költsége, s nincs pazarlás: akinek nem ér annyit, mint amennyibe kerülne, az nem fog kiflit enni.


iDevice ikon

A kormányzat olykor javíthat a piac teljesítményén

Mint a későbbiekben látni fogjuk, ahhoz hogy a piaci folyamatok Pareto-hatékony végállapotokat eredményezzenek, bizonyos feltételeknek teljesülniük kell. Néha azonban ezek a feltételek nem teljesülnek. A piaci mechanizmus jó működéséhez elengedhetetlen, hogy mindenki a „saját bőrén" érezze döntései következményeit. Ezt a tulajdonjogok biztosítják. A piaci tranzakciókba minden szereplő a tulajdonában lévő erőforrásokkal (föld, eszközök, munkaerő, jövedelem stb.) lép be, s tranzakcióinak hozadéka is az ő javát szolgálja. Ez a biztosítéka annak, hogy a felek között csak kölcsönösen előnyös - s így a társadalmi jólétet biztosan növelő - ügyletek valósulhassanak meg. A tulajdonhoz - „enyém" - kapcsolódó jogosítványokat azonban néha nem könnyű érvényesíteni. Ezek a jogosítványok a használat (a római jogban: ius utendi), a gyümölcsöztetés (ius fruendi), a rendelkezés (ius disputendi), a bírás (habere) és a birtoklás (ius possiendi) joga. Az állam mindenekelőtt azzal segítheti a piaci allokáció hatékonyságát, ha őrködik ezen jogosítványok érvényesíthetősége felett, illetve megkönnyíti (olcsóbbá teszi) ezek érvényesíthetőségét (a tulajdonosi jogosítványok érvényesítésének költségeit „tranzakciós költségeknek" nevezzük, megkülönböztetve a javak előállításának - par excellence - termelési költségeitől). E funkciójában az állam őrködhet például a vagyoni biztonság, az erőszakmentesség vagy a szerződési fegyelem felett. Másfelől a piac - ezt a későbbiekben látni fogjuk - néha a hatékonysági követelményeknek sem tud maradéktalanul megfelelni. Egy termékeit kizárólagosan gyártó ún. monopólium például kevesebbel járul hozzá a társadalmi jóléthez, mint amennyivel tehetné. Más ágazatok bizonyos körülmények között olyan termékeket is előállítanak, amelyek előállításának magasabb a társadalmi szinten mért költség-vonzata (társadalmi határköltsége), mint amennyit a kérdéses termékek érnek a társadalomnak. Az állami beavatkozás ilyen esetekben is indokolt lehet. Végül, a piac a méltányossági kritériumokat - például, hogy senki se éhezzen egy amúgy többé-kevésbé fejlett országban - egyáltalán nem képes figyelembe venni, s az államnak ezért módosítania kell a jólét piaci mechanizmusok által kialakított elosztásán.


iDevice ikon

Egy ország lakosságának életszínvonala attól függ, hogy milyen eredményesen termel termékeket és szolgáltatásokat

Egy ország gazdasági teljesítményét általában a bruttó hazai termékkel (GDP - Gross Domestic Product) vagy az egy főre jutó bruttó hazai termékkel (GDP per capita, tulajdonképpen a lakosság termelékenysége) mérik. Ez utóbbi 2011-ben a Világbank szerint Luxemburgban 115 809, Magyarországon 14 050, Ukrajnában 3 624, Burundiban pedig 275 amerikai dollár/fő volt.

A GDP-nek külön fejezetet fogunk szentelni, itt csak a közgazdászok azon meggyőződésének adunk hangot, miszerint bármit is mérjen, és bármilyen tökéletlenül is mérje azt ez a mutatószám, egy ország polgárai szinte minden tekintetben jobban élnek, ha ez a szám magasabb, mint ha alacsonyabb lenne, és a polgárok jobban érzik magukat azokban az időkben, amikor ez a szám növekszik, mint amikor csökken. Az életminőséget természetesen sok egyéb körülmény is befolyásolja (a jólét tényleges eloszlása, a környezet minősége, az emberek egészségi állapota, a szabadidő és folytathatnánk), a közgazdászok szilárd meggyőződése mégis az, hogy az életminőség egyéb mutatói szorosan korrelálnak az egy főre jutó GDP-vel. Vannak olyan vélemények is, amelyek szerint még az olimpiai érmek száma is jól előre jelezhető egy-egy ország összes vagy egy főre jutó GDP-je alapján (utánanéztem, ez nem igaz). Ennek az „alapelvnek" fontos üzenete van a gazdaság- és társadalompolitikusok számára is: elsősorban a termelékenységre (GDP per capita) kellene koncentrálniuk... a többi dolog talán „megoldódik" magától.

Nézz utána! Mekkora a csecsemőhalandóság az említett Luxemburgban, Magyarországon, Ukrajnában és Burundiban?


A tananyag a követkkező licenc alá esik: Creative Commons Attribution 3.0 License