Jóléti politikák

Az emberek nem egyformán gondolkoznak a jóléti
közügyekről, az állam jóléti politikájáról. A (valódi) konzervatív értékeket vallók az önálló kezdeményezést, a munkára
való ösztönzést fontosabbnak tartják, mint az öngondoskodás feladását támogató
segélyezést. A reménytelen helyzetbe jutókat is inkább a családokra, a helyi
közösségekre vagy az egyházakra bíznák, s nem az államra. A (valódi) szocialista-szociáldemokrata felfogással
összeegyeztethető a méltányos életkörülmények minimumának feltétel nélküli
biztosítása, amiben legfontosabb szerepet az államnak kell vállalnia,
mérsékelve ezzel a piactól, a családok esteleges lehetőségeitől, a helyi
közösségektől való függést.
A liberálisok természetesen számos okból nem támogatják a nagy és költséges társadalmi
újraelosztási rendszerek működtetését, mert nem hisznek azok hatékonyságában és
célszerűségében. Ugyanakkor elfogadják és támogatják a célzott támogatásokat.
A jóléti politikák nem csupán a pénzbeli jövedelmek újraelosztásával foglalkoznak. Ugyanilyen fontos tétel a nagy társadalmi ellátórendszerek életben tartása is, amelyeknek elvileg szintén van jövedelemkiegyenlítő funkciójuk. Oktatásra és egészségügyre 2010-ben például a költségvetési kiadások mintegy 22,5%-át, a GDP körülbelül 9%-át fordította a magyar állam.
A nagy társadalmi újraelosztási rendszereket nem igazán a szükség hívta
életre a hatvanas-hetvenes években, sokkal inkább a gyors gazdasági növekedés tette lehetővé, ami miatt nem ütközött
különösebb ellenállásba a jövedelmek növekvő centralizációja, az ún. „jóléti
állam" koncepciójának térhódítása. A növekedés lelassulásával azonban a
kiépített rendszerek fenntarthatatlanná váltak, mi több, számosan részben magát
a kiépült rendszert okolják a gazdasági növekedés lelassulásáért. A nagy
társadalmi újraelosztási rendszerek közé az oktatási, egészségügyi, a nyugdíj-
és családtámogatási rendszereket, valamint a munkanélküliek és szegények
segélyezését soroljuk.