Az externáliák kezelésére alkalmazott más gazdaságpolitikai intézkedések

iDevice ikon

A fentiekben az externáliák kezelésének ún. piaci alapú gazdaságpolitikai stratégiáiról (adó és támogatás) olvashattunk, amelyek nem közvetlenül befolyásolják a gazdasági szereplők döntéseit, hanem azok költség- vagy haszon-feltételeit változtatják meg, magát a döntést az új körülmények között a piaci szereplőkre hagyva.

Láttuk, hogy az externáliák következtében bizonyos tevékenységek a társadalmi optimumhoz képest túlzottak vagy túl alacsony szintűek lehetnek. Kézenfekvő megoldásnak kínálkozik e tevékenységek korlátozása vagy kötelező előírása is (szabályozás). Mérgező vegyi anyagok környezetbe történő kibocsátását például gyakran tiltja a kormányzat. Ebben az esetben is felmerül a kibocsátási határérték kérdése. Rendes körülmények között nyilván megengedhetetlen a Tisza élővilágát elpusztító ciánmennyiség kibocsátása, de vajon milyen mértékben célszerű korlátozni például a közlekedést? A „szennyezést" nem lehet teljesen betiltani (az emberek lélegzése is növeli a légkör üvegház-hatást okozó CO2-koncentrációját), a szennyezés hatékony szintjének megállapítása azonban korántsem egyszerű. A „környezetszennyezés" tulajdonképpen nem is értelmes kifejezés. Majd' minden tevékenységünk „szennyezi" a környezetet. A társadalomnak mérlegelnie kell a „szennyezésből" eredő költségeket és hasznokat, s csak ez alapján dönthető el, hogy mely tevékenységeket tilt, vagy mely tevékenységeket s milyen mértékben korlátoz. Az optimumok meghatározása viszont szinte reménytelen. Vajon hogyan tudnánk egzakt módon meghatározni, hogy egy erőmű adott mértékű kéndioxid-kibocsátása milyen térbeli és időbeli távhatásokkal jár?

Nézz utána! Mi az az "üvegház-hatás"? Az ezt okozó gázoknak mekkora hányadát teszi ki a szén-dioxid?

Az - elvileg - az extern hatásokkal megegyező („terelő") adókat és támogatásokat Pigou-féle adóknak és támogatásoknak is nevezik. Az ilyen adóknak a közgazdászok szerint megvan az az előnyük a közvetlen szabályozással szemben, hogy figyelembe vehetik a szennyezés-elhárítás marginális költségeit, s a megengedett szint elérésén túl is a kibocsátás csökkentésére késztetnek. A közvetlen szabályozás nincs tekintettel arra sem, hogy ki mekkora költséggel tudná visszafogni a szennyezést, az adó viszont elvileg képes erre. Ha az adó pontosan méri a környezeti kárt, akkor annak hatására azok fogják és olyan mértékig beszüntetni a szennyezést, akik és amilyen mértékben azt kisebb költséggel érik el, mint a kivetett adó, vagyis ahol az kisebb társadalmi ráfordítással érhető el, mint a potenciálisan okozott kár.

Az alábbi táblázat három vállalat napi szennyezőanyag-kibocsátását és a kibocsátás visszafogásának (határ-)költségeit tartalmazza. Tegyük fel, hogy a kormányzat a jelenleg összesen napi 600 kg-os szennyezés felére csökkentését tűzi ki célul. A közvetlen szabályozás több „méltányos" megoldást is kínál. Egy lehetséges megoldás, hogy a továbbiakban a) mindhárom vállalatnak 100 egységnyi kibocsátást engedélyeznek, de előírhatják azt is hogy b) mindhárman csökkentsék a korábbi felére a kibocsátásukat, végül kötelezhetnek valamennyi vállalatot c) ugyanakkora, azaz 100 egységnyi mérséklésre.

 

szennyezőanyag-kibocsátás (kg/nap)

a szennyezés visszafogásának költsége (Ft/kg/nap)

A vállalat

100

2

B vállalat

200

4

C vállalat

300

6

Az a) esetben a korlátozás társadalmi összköltsége 0 + 100 x 4 + 200 x 6 = 1600 lenne, a b) esetben 50 x 2 + 100 x 4 + 150 x 6 = 1400, míg a c) változat esetén 100 x 2 + 100 x 4 + 100 x 6 = 1200. Ha ellenben egy-egy kilogramm szennyezőanyagra mondjuk 5 egységnyi adót vetnének ki, akkor A és B vállalatnak érdemes lenne teljesen megszüntetni a szennyezést, míg C vállalat inkább vállalná az adó megfizetését. Az összköltség így 100 x 2 + 200 x 4 = 1000 lenne. Az adó helyett a kormányzat értékesíthetné is a szennyezés jogát (kvóta). 5 forintos egységár esetén csak a C vállalat vásárolna ilyen jogot, az eredmény ugyanaz lenne, mint az előbb. Az adónak vagy a szennyezési jogok piacának megvan továbbá az az előnye, mint erre már utaltunk, hogy a szennyezés csökkentésére irányuló motiváció a kívánt szint elérése után is fennmarad. Példánkban a C vállalat kutatni fog olyan műszaki megoldások, fejlesztési lehetőségek után, amelyek révén tovább tudja csökkenteni a szennyezőanyag-kibocsátást, csökkentve azzal az adófizetési kötelezettségét vagy a jogok megvásárlásáért fizetendő összeget. Közvetlen szabályozás esetén nem lenne oka arra, hogy az engedélyezett szint alatti kibocsátást célozzon meg. Tovább javíthatja a hatékonyságot, ha a kormányzat megengedi a vállalatok közötti „kvótakereskedelmet". Elképzelhető, hogy egy - esetleg új - D vállalat szívesen fizetne kvótaegységenként 7 árat C-nek, hogy az csökkentse 100-zal a kibocsátást, s engedje át neki a "szennyezés" lehetőségét, mert nála esetleg kilogrammonként 8 pénzegységbe kerülne a visszafogás. A kereskedelem révén végül azok a vállalatok bocsátanának ki szennyezőanyagot, amelyek a legnagyobb (társadalmi) ráfordítással tudnák azt mérsékelni. Ez a társadalomnak is érdeke. A kvótakereskedelem egyszerűbb az adóztatásnál, mert az adó mértékét nehéz úgy megállapítani, hogy a szennyezés a kívánt szinten maradjon, kereskedelem esetén viszont - ahol magát a szintet rögzíti az állam - a kialakuló egyensúlyi ár pontosan a kívánt adó mértékével fog megegyezni.


A tananyag a követkkező licenc alá esik: Creative Commons Attribution 3.0 License