Közjavak

iDevice ikon

A javakat sokféleképpen lehet csoportosítani. Közgazdaságilag azok a jellemzők, csoportosítási ismérvek relevánsak, amelyek befolyásolhatják az erőforrások piaci allokációjának hatékonyságát. Ezek közül a legfontosabbak: a rivalizálás hiánya, a nem fizetők kizárásának magas költségei (potyautas-probléma), illetve a javak fogyasztásának egyéni és társadalmi megítélése közötti különbség.

A közjavak olyan javak, amelyek fogyasztásában nincsen rivalizálás. Ez azt jelenti, hogy ezen javak vagy szolgáltatások fogyasztása nem csökkenti a mások rendelkezésére álló készletet. Ha elfogyasztok egy fagylaltot, felülök egy kerékpárra, veszek egy házat, a társadalom többi tagja összességében eggyel kevesebb fagylaltot fogyaszthat, eggyel kevesebb biciklit használhat, eggyel kevesebb házba költözhet be. Ezek ún. a) magánjavak Egy szabadtéri koncert nyújtotta örömök, egy séta a közparkban, egy vers vagy a közbiztonság élvezete azonban nem csökkenti mások ugyanilyen irányú lehetőségeit. A nem fizetők gyakran e javak fogyasztásából is könnyen kizárhatók (gondoljuk egy mozielőadásra), s ily módon a piac képes ilyen javakkal ellátni az embereket. Ezen ún. b) közjavak kínálatának szintje azonban nem lesz társadalmilag hatékony. Az alábbi ábrán egy mozielőadás iránti kereslet görbéjét ábrázoltuk, föltéve, hogy a nézőtér zérus ár mellett sem telne meg.

7.3. ábra. Hatékonyságveszteség a közjavak piaci kínálata során

A mozitulajdonos nyilván profitmaximumra törekszik, s tekintettel arra, hogy költségei (a film vetítési joga, fűtés, jegyszedők stb.) javarészt függetlenek a nézőszámtól, a nyeresége akkor a legnagyobb, ha a bevétele maximális. Maximális bevételt pedig kb. a p* ár mellett érhet el, ahol a kereslet árrugalmassága egységnyi. A problémát (hatékonyságveszteséget) az okozza, hogy p* ár mellett olyan nézők maradnak le az előadásról (QPIACI és QOPTIMUM között), akik számára az pozitív hasznosságú lett volna, s akik megjelenése a nézőtéren senkinek semmilyen költséget nem okozott volna. A társadalmi jólét egyértelműen nagyobb lenne, ha ők is helyet foglalhatnának a vászon előtt, s akkor lenne maximális, ha mindenki benn ülne az előadáson, aki annak értékét nullánál nagyobbra tartja. A társadalmilag optimális ár így zérus lenne. Vegyük észre, hogy ez tulajdonképpen maga a „versenypiaci egyensúly", hiszen QOPTIMUM-ban p = MR = MC = 0. A piac azonban nem kínál semmit zérus áron, a piaci allokáció ebben az esetben társadalmilag nem hatékony allokációhoz, a javak, szolgáltatások társadalmi optimumtól elmaradó kínálatához, fogyasztásához vezet.

Kézenfekvő megoldásnak tűnik, hogy e javak kínálatát bízzuk inkább a közösségre, az önkormányzatokra vagy az államra, magánvállalatok helyett. Az állam maga tarthat fenn termelő, szolgáltató szervezeteket vagy maga vásárolhatja meg a kérdéses javakat a magánszférától, hogy azokat aztán ingyenesen kínálja fel a fogyasztóknak. Ez történik például a honvédelem, a közparkok fenntartása vagy a közoktatás esetében. De ez történik akkor is, amikor az állam támogatja például az alapkutatásokat. Nehéz azonban meghatározni, hogy az államnak milyen mértékben kell kínálnia e javakat, mert egyéni ítéletek („dollár-szavazatok") híján nem tudjuk megmondani, hogy mekkora a hasznuk ezeknek a javaknak. Bizonyos ugyan, hogy egy alapkutatás vagy a városi főterek díszburkolata hasznos jószág, de gyakran előfordul, hogy a támogatás mértéke nem megfelelő vagy nem a legjobb helyre kerül. A kormányzat az ilyen kérdések megválaszolása érdekében általában (jó esetben - gondoljunk a hazai gyakorlatban legtöbbször elmaradó ún. "hatástanulmányokra") költség-haszon elemzések (cost-benefit analysis) készítésére kéri fel a szakértőket. A hasznok azonban mindig egyéni hasznok, a költségek végső soron mindig egyéni költségek, amelyek őszinte feltárásában az érintettek többnyire nem érdekeltek. Egy autópálya hasznainak élvezői el fogják túlozni előnyeiket, míg a társadalmi költségek viselői túlértékelik várható terheiket. A közprogramok hasznaira és költségeire vonatkozó következtetések legfeljebb nagyon durva becslések lehetnek.

De minden hatékonyságveszteség - mint a monopóliumokkal kapcsolatban ezt már megállapítottuk - egyben lehetőség is a vállalkozók számára, hogy, azt felszámolva, nyereséghez jussanak. Ha a mozitulajdonosra gondolunk, az ő fantáziáját biztosan megmozgatja az a lehetőség, hogy ha úgy tudna további belépőjegyeket p* alatti áron (lásd 7.3. ábra) értékesíteni, hogy közben mindenki, akinek az előadás legalább p* árat megér, az azt az árat fizesse, akkor növelhetné jövedelmét. Az árdiszkrimináció „trükkje" pontosan ezt a célt szolgálja. Árdiszkriminációt tapasztalva a közgazdász nem a növekvő profitra összpontosít (ez „elosztási" kérdés), hanem a társadalmi jólét növekedésére, amely - ideális esetben, amikor is végül mindenki benn ül a nézőtéren, akinek a rezervációs ára pozitív - a piaci logikai alapján is elérheti maximumát. Az árdiszkrimináció kérdésével a 6. fejezetben foglakoztunk részletesebben.

A tananyag a követkkező licenc alá esik: Creative Commons Attribution 3.0 License