II. A FELSŐ VÉGTAGOK - A VÁLLÍZÜLET
1. A VÁLLÍZÜLET – ARTICULATIO GLENOHUMERALIS
A vállízület, együttműködve a vállöv ízületeivel és a scapulothorakális összeköttetéssel, a felső végtag nagy terjedelmű mozgásait teszi lehetővé.
A vállízületet a humerus proximális részén található caput humeri és a scapula angulus laterálisán elhelyezkedő fossa glenoidalis alkotják csontosan. A humerus közel egyharmad gömbfelszínt formázó feje alkotja a konvex ízületi fejet, mely a sekély, konkáv vápába illeszkedik. A vápát mélyítő, az ízületi kongruenciát fokozó labrum glenoidale, egy rostporcos ajak fut körbe a vápa peremén.
Az ízfelszínek alaki megfelelése nem jelentős, nem biztosítja az ízületi stabilitást, ugyanakkor a csontos alkotók térbeli orientációja biztosítja az ízületi felszínek egymás felé fordulását.
A humerus fej hossztengelye a diaphysis hossztengelyével közel 135°-os szöget zár be, így a fej mediális és superior irányba tekint. A fej a humerus disztális végére állított, transzverzális tengelyhez viszonyítva megközelítően 30°-os szögben hátrafelé csavarodott, ezt az elhelyezkedést a fej retroverziójának nevezzük. Ezzel a pozícióval a humerus feje tulajdonképpen szembefordul a vápával, igazodik a scapularis síkhoz (Neumann, 2010).
A fossa glenoidalis a scapula térbeli elhelyezkedésének köszönhetően laterális, és kissé anterior irányba, illetve közel 4°-os lejtést mutatva, minimálisan felfelé tekint (Churchill, 2001).
A csontos végeket vékony ízületi tok kapcsolja össze, melyet synoviális hártya bélel. Ez a hártya egyben az ízületi üregben futó musculus biceps brachii caput longum inát is körbefogja. Maga az ízületi tok eléggé bő, a humerus fej méreténél kétszer bővebb, alsó részén kibővült rész, a recessus axillaris található. A tok lazasága, illetve rugalmassága hozzájárul a vállízület nagyfokú mobilitásához, ugyanakkor a bő, laza tok nem javítja az ízületi stabilitást.
A tokot ventrálisan a glenohumerális szalagrendszer erősíti, melynek stabilizáló hatása a szalagrendszer passzív megfeszülését eredményező vállízületi mozgások révén generálódik.
A glenohumerális szalagrendszer három részre tagolódik. A felső szalagrész a tuberculum supraglenoidaleról a collum anatomicumig húzódik, ezeket a rostokat a vállízület addukciója feszíti meg. A középső rostköteg a fossa glenoidale elülső felszínén ered szélesen és a collum anatomicum anterior felszínén tapad, a vállízület abdukciója és kirotációja során feszül meg. Az alsó rostok a fossa glenoidalis anterior-inferior felszínéről a collum anatomicum anterior-inferior és posterior inferior felszínéhez húzódik. Ez a szalagrész legnagyobb részben a vállízület 90°-os abdukciója és maximális kirotációja során válik feszessé, a hátsó alsó köteg rostjai ugyanakkor 90°-os abdukció és maximális berotáció során feszülnek (Neumann, 2010).
A fent leírtakból látható, hogy a tokot erősítő szalagrendszer jelentős részét a vállízület abdukciója és a kirotációja feszíti, a 90°-os abdukció és maximális kirotáció lesz az ízület zárt helyzete, mivel ekkor a glenohumerális szalagrendszer rostjainak nagy része feszül, támasztékot adva a humerus fej előre csúszásával szemben. A tok elülső és alsó része, és az itt húzódó szalagrendszer sérülése, vagy lazasága összefügg a vállízület anterior irányú instabilitásával (Urayama, 2003).
A tok alsó részén található recessus axillarist is a vállízület abdukciója feszíti meg, így az, mint egy kifeszülő hurok, támasztékot biztosít a humerus fej számára, akadályozva annak inferior irányú kicsúszását.
Az ízületi tokot felülről a lig. coracohumerale erősíti. Ez a szalag a proc. coracoideusról ered, két rostkötege a tuberculum maiusra és minusra húzódik. Az elülső rostrészek inkább extenzió, a hátsók inkább flexió során feszülnek. (Kapandji, 2007) A teljes rostköteget a vállízület addukciója nyújtja meg. Ebben a helyzetben a humerus fej inferior csúszását és kirotációját akadályozza a szalag passzív megfeszülése (Kuhn, 2005).
A vállízület stabilitását a passzív alkotók, mint ízületi felszínek azok térbeli elhelyezkedése, vagy a tok és szalagok önmagukban nem képesek kielégítően biztosítani. Az ízületi tokot, annak stabilizáló hatását jelentősen támogatják a rotátorköpeny tagjai, mint dinamikus stabilizátorok. Ezek az izmok a musculus supraspinatus, a musculus infraspinatus, a musculus teres minor és a musculus subscapularis. Közülük a musculus subscapularis ventrális, míg a másik három superior, illetve dorzális helyzetű a vállízület körül. Mivel ezen izmok nagyon közel futnak az ízülethez, tulajdonképpen a tokkal összenőve fut az izmok ina, így ezek tónusa, ereje, kontrollja, különösen a dinamikus aktivitások során, nagyban meghatározza a vállízület stabilitását.
A rotátorköpeny stabilizáló hatása nem érvényesül a tok alsó részén, továbbá a musculus suprasinatus és a musculus subscapularis lefutása közti területen. Az itt húzódó musculus biceps brachii hosszú fejének ina és a lig. coracoacromiale csak részben képes pótolni a stabilizáló hatást, így ezeken a részeken, irányokban fordul elő a leggyakrabban az ízület instabilitásából fakadó szubluxáció. A rotátorköpeny tagjai a tok dinamikus feszítésén túl a humerus fej centrális elhelyezkedését biztosítják a vállízület mozgásai közben, továbbá ellensúlyozzák a musculus deltoideus craniális irányú húzó hatását.
A musculus biceps brachii hosszú fejének ina a tuberculum supraglenoidaleról eredve a sulcus intertubercularisban húzódik a vállízület ventrális felszínén. Az ín, jelentős stabilitást ad a humerus fej előre, és fölfelé irányú elmozdulásával szemben, valamint az abdukció során a normál arthrokinematika kontrolljában van jelentősége.