A mozgatórendszer fizikalis, funkcionális vizsgálata

Miután tájékoztattuk a beteget a vizsgálat menetéről, a mozgásterjedelem méréséhez kényelmes, stabil alátámasztott pozícióban helyezzük el, úgy, hogy a proximális ízületi szegmentum stabil legyen, és a vizsgálni kívánt mozgásirányban ne ütközzön akadályba a mozgás. A mozgást, amennyiben lehetséges, az ízület neutrális helyzetéből (0°) indítsuk. Az aktív mozgásterjedelem vizsgálata során a mozgást a páciens a gravitációval szemben végezze, úgy, hogy az antagonisták lehetőleg lazák legyenek. Ha ez nem lehetséges (a kívánt mozgást nem az agonosták hozzák létre, vagy az antagonisták feszülnek a vizsgálat közben), a csökkent mozgásterjedelem okának kiderítésénél erre tekintettel kell lenni. Az ízületi szögmérőt a vizsgált mozgás síkjában használjuk. A szögmérő fix, stabil szárát általában a proximális szegmentum hossztengelyének lefutásába (vagy azzal párhuzamosan) állítjuk, a mozgó szárat pedig a disztális (mozgó) szegmentum hossztengelyének megfelelően (vagy azzal párhuzamosan) helyezzük el. A szögmérő forgástengelye az ízületi forgástengelynek megfelelően helyezkedjen el.

Ha a neutrális helyzet nem kivitelezhető, mert az ízület mozgása akadályozott, akkor az attól való elmaradást is lejegyezzük, fokokban meghatározva. Egyszerű példaként, a könyökízület flexiós mozgásterjedelmének vizsgálatakor, neutrális helyzetben a felkar és az alkar hossztengelye egy vonalba esik, egymás folytatása a szagittális síkban. Ezt a helyzetet tekintjük 0° foknak. Innen indítva a mozgást, a könyökízület hajlításával a felkar és az alkar által bezárt szög a mozgás végén közel 130°. Tehát a könyökízület flexiós mozgásterjedelme 0°-130°. Ha a könyökízület valamilyen okból nem nyújtható ki teljesen, azaz a mérés nem indítható a 0°-tól, akkor a vizsgálat során mért érték, a flexió terjedelmére például 25°-130°. Mivel az ízület legnyújtottabb helyzetében is flexiós helyzetű marad, így ezt az állapotot flexiós kontraktúrának nevezzük.

Megjegyzés

A mozgásterjedelem megítélésekor nem csak a fiziológiás értékhez viszonyítjuk a mért értéket, hanem a végtagok ízületeinek vizsgálatakor mindig összehasonlítjuk a két oldal mozgásterjedelmét. Különösen fontos ez, ha a mozgásterjedlelem kisebb, vagy nagyobb az átlagosnál! Az egyéni eltérések normálisnak tekinthetők, ha az átlagostól való mozgásterjedelem eltérés nem jelentős, mindkét oldalon tapasztalható, és nem okoz fájdalmat, vagy funkciózavart. A fokozott mozgásterjedelem (hypermobilitás) akkor tekinthető normálisnak, ha az ízületben a normálistól eltérő mozgásirányokba nem jön létre mozgás (pl. könyökízületi hyperextenzió, oldalirányú mozgathatóság nélkül). Ebben az esetben az ítület hypermobil, de stabil.

Fontos kizárni a vizsgálat során a kompenzáló mozgásokat, azaz más, szomszédos ízületek kiegészítő, kapcsolódó mozgásait, mert ezek torzíthatják a mérés eredményét. Ilyen lehet pl. az alkar pronációt támogató vállízületi berotáció. A kompenzáló mozgások kizárása érdekében a vizsgált ízületet alkotó szegmentumok közül a proximálisat rögzíteni kell. A kompenzáló törzsmozgások kizárása céljából a vizsgáló rögzítheti a törzset, vagy kérheti a végtagmozgás egyidejű végrehajtását mindkét oldalon.

Amennyiben a vizsgált ízületre ható izmok más ízületeket, vagy ízületet is áthidalnak, úgy a mozgásterjedelem vizsgálatkor ügyelnünk kell a szomszédos ízület, ízületek pozíciójára, hogy az izmok passzív feszülése ne képezze akadályát az ízületi mozgásnak. Például a felső ugróízület dorzálflexiós terjedelmének vizsgálatakor a térdízület hajlított helyzetű legyen, így a m. triceps surae, (amely izom mindkét ízületre hat), passzív feszülése nem akadályozza a bokaízület mozgását.

Ahol az ízület mozgása szorosan összefügg a szomszédos ízület mozgásával a mozgásterjedelmet mindig összetett vizsgálatokkal kezdjük. Ilyen pl. a vállöv-vállízületi komplexum, ahol a vállízület mozgásaihoz a vállöv mozgásai kapcsolódnak és hozzájárulnak a kar teljes mozgásaihoz. Így pl. a kar előre-felemelése a vállízületi flexió, a vállöv eleváció, és a lapocka fölfelé rotáció komplex harmonikus együttműködésének köszönhető. A vizsgálatot kezdjük a komplex mozgás vizsgálatával. Ha ilyenkor fájdalmat, vagy funkció csökkenést találunk, vizsgáljuk meg a mozgáshoz tartozó ízületeket és mozgáselemeket külön-külön. Maradva az előző példánál, ha a kar előreemelése nem teljes, az eredhet a mozgást létrehozó izmok gyengeségéből (vállízületi flexorok, és stabilizátorok, a vállöv elevátorai, a lapocka fölfelé forgatói), eredhet a probléma az antagonisták rövidüléséből (vállízületi extenzorok, vállövi depresszorok, lapocka lefelé rotátorok), vagy a mozgásban résztvevő ízületekből és az őket stabilizáló szalagokból (vállízület, sternoclavicularis ízület, acromioclavicularis ízület, thoraco-scapularis összeköttetés). Ezután nézzük meg külön a vállízület és a vállöv mozgásait – ezzel szűkíthetjük a kört a probléma beazonosításában.