6. A pénzhamisítás történetéből

Miről szól ez a fejezet?

Ez a fejezet a pénzhamisítás és a pénzhamisítás elleni harc történetének néhány állomását említi, amely azonban az általános pénztörténeti ismeretek gyarapítása szempontjából is jelentőséggel bír.

 Tanulási tipp

A fejezetben található kutatómunka nemcsak numizmatikai tudásához járul hozzá, hanem egyéb képességeit is fejleszti, ezért érdemes elvégezni azt.

A pénzhamisítás egyidős a pénzforgalommal. A pénzhamisításának – amelynek leggyakoribb mozgatórugója a nyereségvágy – többféle területe ismert:

(1) olcsón előállított veretekkel, nyomatokkal nagyobb, értékesebb pénzek utánzása és forgalmazása, (2) nemesfémtartalmú veretekből a nemesfém kivonása, (3) nem létező veretek, címletek készítése.

A pénzverés technikai fejlődését némi késéssel mindig nyomon követte a pénzhamisítás technikájának fejlődése. A pénzek hamisítását kezdetben öntéssel végezték. Ilyenkor az eredeti érméről lenyomatot, majd öntőformát készítettek, amelyet nemesfémet nem, vagy alig tartalmazó, általában alacsony olvadáspontú fémmel (ón, ólom, cink stb.) töltöttek ki. Az öntetet utólag – ha színe nem egyezett az eredetivel – nemesfém-bevonattal látták el, díszítéseit kézi munkával igyekeztek utánozni. Alább II. Rákóczi Ferenc 1705-ös 20 polturás pénzének rézből, öntéssel készült hamisítványa látható.

 A pénzhamisításnak sokkal költségesebb és hosszadalmasabb eljárása volt a verés. Ebben az esetben először az eredeti verőtövet hamisították – esetleg a hivatalosan használtat alkalmazták illegálisan –, és ezen készítették az eredetinél alacsonyabb nemesfémtartalmú hamisítványokat. A technika fejlődése nyomán a 20. századtól a fémpénzek hamisításában megjelent a galvanoplasztika, amelynek során elektrolízis útján állítják elő a pénz elő- és hátlapját, amelyeket azután utólag illesztenek össze. A galvanizálás menetét az alábbi ábra mutatja (forrás: A.G.T. Holding - http://www.agt.hu/technologia.php)

Ezt a módszert elsőként a múzeumok használták, hogy ritka darabjaikról, állományvédelmi okból másolatot készítsenek. Ez azonban – mivel nem anyagi haszonszerzést szolgált, illetve a másolatokat nem eredetiként tüntették fel – nem tekinthető hamisításnak. A bankjegyek megjelenésével kialakultak a papírpénzek hamisítási eljárásai is, amelyek a reprográfiai eszközök fejlődése is elősegített. Mára a jó minőségű színes fénymásolóktól az igen drága nyomdagépekig és számítógép vezérelte marógépekig terjed a pénzhamisítók eszköztára.

A pénzhamisítással természetesen együtt járt a pénzhamisítók elleni küzdelem is. Már Szólón egyik törvénye (ie. 594) is foglalkozik a kérdéssel, a hamisítók számára halálbüntetést írva elő. Ugyancsak ismertek Sulla és Augustus pénzhamisítás elleni törvényei is. I. Justinianus bizánci császár már megkülönböztetést tett aszerint, hogy valaki ezüst- vagy aranypénzt hamisított-e. Előbbit teljes vagyonelkobzással, utóbbit pedig halállal büntette. A pénzverés az ókorhoz hasonlóan a középkorban is uralkodói felségjognak számított, ezért a pénzhamisítást felségsértésként ítélték meg, és általában halállal büntették. A modern államok gazdasági rendszerének különösen fontos részét alkotja a pénzrendszer, ezért a pénzhamisítást különösen veszélyes bűncselekményként ítélik meg.

A régi pénzek gyűjtésének elterjedésével megindult a gyűjtők becsapására irányuló pénzhamisítás is, amely nem a forgalomban lévő, hanem a régiségnek számító pénzek hamisítására irányul. A hagyományos hamisítási módszerek mellett meg kell említeni az ún. hibrid és fiktív pénzek készítését. A hibrid veretek olyan hamisítványok, amelyek elő- és hátlapjai nem tartoznak össze, hanem a hamisító meglévő pénzek elő- és hátlapjait dolgozza össze egy érmére. A fiktív pénzek pedig olyan veretek, amelyek a valóságban soha nem léteztek, azokat a hamisítók a gyűjtők újdonság iránti vágyát kihasználva találták ki. Ezek a pénzek például a kibocsátó, a címlet vagy a kiadási év szempontjából lehetnek fiktívek.
Ugyancsak numizmatikai célú hamisítás, amikor közönséges, legális érmékből, azok valamely elemének (számjegy, körirat stb.) meghamisítása révén ritka, nagy értékű darabokat állítanak elő. Jó példa erre I. Ferenc József 1906-ban vert 5 koronás ezüstpénze, amelyből mindössze 6315 db készült, míg a többi évszámokból 0,5-19 millió darab. Mivel az 1906-os 5 koronás nagyon keresett, drága darab, a hamisítók az 1900-as vagy 1908-as évszámú verteken igyekeztek kézi munkával a 0, illetve 8-as számjegyeket 6-ossá formálni. Természetesen az ily módon készült hamisítványok egy egyszerű nagyítóval is kiszűrhetők.

A középkori Magyarországon jellemző volt a pénz évenkénti rontása és kényszerbeváltása, amely a pénzhamisítás különleges, állami formájának tekinthető. A hamisítás ténye annyiban áll fenn, hogy a korábbinál kisebb nemesfémtartalmú érméket továbbra is a korábbi névértéken hozták forgalomba. Másrészt viszont királyaink ezen eljárása nem tekinthető hamisításnak, hiszen a pénzverési joggal rendelkező központi kormányzat intézkedéséről volt szó, vagyis tulajdonképpen a devalváció egyik formájával állunk szemben. A pénz kényszerbeváltásának a kamara hasznának biztosítása mellett gyakorlati oka is volt. A finom ezüstből vert vékony pénzérmék ugyanis nagyon megsínylették az ömlesztett állapotban, bőrzacskókban való tárolást, hamar elkoptak. II. András uralkodásának első éveiben ez is indokolta az évenkénti pénzbeváltást. A királyok a pénzverésből/pénzbeváltásból igen tekintélyes haszonra tettek szert. Jól példázza ezt a III. Béla bevételeiről készült számadás, amely ha számszerű adataiban túlzónak is mutatkozik, arányaiban talán reálisabb lehet. A kimutatás szerint a király pénzverésből származó jövedelme 60.000 girát (1 gira = 1 magyar márka = 233,53 g) tett ki, kétszer annyit, mint a vámok és majdnem négyszer annyit, mint a sómonopólium által biztosított jövedelem. A pénzverésből származó jövedelem kb. 14 tonna ezüstnek felelt meg, és az összes bevételek 38,4%-át adta. A pénzrontás megakadályozásának igénye időről időre felbukkan törvénykezési emlékeinkben. Az 1222. évi Aranybulla 23. pontja kimondta, hogy a dénárok olyanok legyenek, amilyenek I. Béla király idejében voltak, vagyis 900 ezrelékes finomságú ezüstből készüljenek.

A pénzverés Magyarországon is az uralkodó kizárólagos joga volt, s ennek minden lehetséges eszközzel igyekeztek is érvényt szerezni. Már az 1100-as évek végéről ismert olyan eset, amikor szerzetesek kelyhek, keresztek és egyéb liturgikus felszerelés beolvasztásával nyert nemesfémből hamis pénzt vertek. 1245-ben Fulkust, Fülek urát többek között pénzhamisításért istenítéletnek vetették alá, párbajozásra ítélték. Az ország három részre szakadása után különösen nagy pénzhamisítási hullám indult meg. A gyenge végrehajtó-hatalmak nem tudtak érvényt szerezni a pénzhamisítás elleni törvényeknek, a zavaros pénzügyi állapotok pedig igen megnehezítették a hamisítványok kiszűrését. A főurak közül többen pénzverő műhelyeket állíttattak fel váraikban, a tehetséges pénzverő-mestereket pedig gyakran kölcsön is adták egymásnak, vagy ha így nem jutottak hozzájuk, elrabolták őket. Báthory István nádor ellen már az 1523. évi országgyűlésen felmerült a vád, hogy 300.000 forint értékű hamis pénzt veretett. A pénzhamisítók aktivitása a 17. századtól kezdődően folyamatosan mérséklődött. Ez egyrészt a rendeződő gazdasági helyzet és a növekvő közbiztonság következménye volt, másrészt pedig az egyre tökéletesedő pénzverési technológiának köszönhető. Természetesen hamisítók ezután is tevékenykedtek, a pénzhamisítás Magyarország 20. századi történelmén is végigvonult.

A pénzhamisítók elleni harcnak talán még a büntetésnél is fontosabb eszköze a megelőzés. Ez annál is fontosabb, hiszen a hamisítás ténye, a büntetés bekövetkeztétől függetlenül is rombolja a pénzbe vetett bizalmat. A pénzkibocsátók elsősorban technikai megoldások révén igyekeztek megelőzni a hamisítást. I. András király már hitelesítő jeleket alkalmazott pénzein. Károly Róbert előírta, hogy minden pénzverdének saját verdejeggyel kell rendelkeznie, amelyet minden egyes ott készült darabra rá kell ütni. 1453-ban külön rendelet szabályozta a legjelentősebb magyar pénzverő, a körmöcbányai verde hitelesítő eljárását. Eszerint a verdéből kikerült valamennyi érmén, az éremkép mezőjének jobb oldalán a pénzverő, bal oldalán pedig a pénzverést felügyelő kamaragróf nevének első betűjét kellett feltüntetni. A kiadás évét 1503 óta verik rá rendszeresen a magyar pénzekre.