6.1. Római és keresztény napjelölési formák, bolognai napszámítás, csízió

A napok datálása terén ugyancsak az Európa-szerte alkalmazott metódusokkal lehet a középkori Magyar Királyságban is találkozni. A XIII. század közepéig a római számítás dominált, tehát használták a jól ismert latin hónapneveket, azon belül a római naptár 3 határnapját (Kalendae, Nonae, Idus), s azokkal, illetve az azokhoz viszonyított naptávolságokkal adták meg a napi keltezést. Sokszor előfordul persze, hogy az oklevelek mindössze a kibocsátási évet tüntetik fel. A XIII. század során a keresztény ünnepek szerinti napjelölés kezdett teret nyerni, hogy azután a hétköznapok gyakorlatában ez a keltezési forma váljon általánossá a következő évszázadokban. A római napjelölési mód visszaszorult az ünnepélyes kiállítású, örökérvényű, ún. privilegiális oklevelek datálási gyakorlatává, használata csak a humanizmus időszakában erősödött meg újra némileg. A keresztény ünnepek szerinti napi datálás alkalmazása természetszerűleg egyet jelentett a hónapnevek feltűntetésének elmaradásával. A ma használatos hónapokon belüli sorszámozást követő napjelölés ugyan már az Árpád-korban sem volt teljesen ismeretlen Magyarországon, ám alkalmazása a XV. századig kivételszámba ment. Azután is lassú volt az elterjedése; inkább csak az újkorban vált népszerűvé, s akkor is az anyanyelvi írásbeliséggel élők alkalmazták elsősorban.

Ritkán előfordul ugyanakkor a XIII. századtól a magyarországi írásbeliségben is az itáliai vagy bolognai napszámítási mód. Ez azt jelenti, hogy a hónap nevének megadásával annak első feléig – a közönséges évi februárban a 14. napig, a 30 napos hónapokban és a szökőévi februárban a 15. napig, a 31 napos hónapokban pedig a 16. napig – mense intrante (’befelé tartva a hónapban’) kitétel mellett növekvő sorszámozással látják el a napokat. A hónap hátralévő részében viszont a hónap utolsó napjából kiindulva – hasonlatosan a római datáláshoz – ahhoz képest visszafelé csökkenő sorszámozással adják meg a napi dátumot. Ilyenkor a mense exeunte (’kifelé menve a hónapból’) formulával élnek, és azt határozzák meg, hogy a hónap végétől számított hányadik napon történik valamilyen esemény. A hónap végét azzal datálják, hogy a hónap utolsó napján (ultimo die mensis).

Lengyelországban a XIII. században született, de onnan hamar német, cseh és magyar területekre is átkerült a csízió (Cisioianus) napjelölési technikája. Bonyolultsága ellenére viszonylag széles körben használták keltezési módként. Az érti a csíziót közkeletű szófordulat érzékelteti kezelésének nehézkességét. Alapját az adja, hogy hónaponként az odaeső főbb állandó ünnepek neveiből vett kezdőszótagoknak a felhasználásával – elősegítve a tartalom megjegyezhetőségét – 2-2 soros hexametereket alkottak. E hexameterek sor-párjai éppen annyi szótagot foglaltak magukban, ahány nap az adott hónapot alkotta, és a felhasznált ünnepek nevének kezdő szótagja a vers annyiadik szótagjára esett, ahányadik napot a szóban forgó ünnep az adott a hónapban elfoglalta. Keltezéskor a vers megfelelő szótagját írták le. Maga a Cisioianus kifejezés, illetve a csízió szó a legelterjedtebb középkori forma ismert első szavaiból – Cisio  Janus – ered.