5. A keresztény naptárhasználat gyakorlata

Miről szól ez a fejezet?

Ebben a fejezetben a keresztény naptárhasználat legfontosabb ismereteit foglaltuk össze. Ezen datálási formák jelentőségét növeli, hogy magyar történeti forrásokban is találkozhatunk velük.

Tanulási tipp

A fejezet ismereteinek elsajátítását megkönnyíti, ha a keresztény naptár használatát mutató írott forrásokat keres, illetve ha megpróbál egy-egy dátumot az alább leírt módszerekkel megadni.

A keresztény naptárhasználat kereteit alapvetően meghatározta, hogy az időszámítás a keleti kereszténységben a bizánci világérát követte, míg a nyugati latin keresztény térségben a Krisztus születésétől induló számítást alkalmazták különböző évkezdő napokkal. Közös vonás volt mindazonáltal, hogy a középkor századaiban mindkét térség naptárhasználata a julianus naptáron alapult. Az alábbiakban a nyugati keresztény naptárhasználat sajátosságait áttekintve a római és a keresztény napjelölés alkalmazási gyakorlata, a középkori évkezdő napok változatai, továbbá a hitelesítő évjelölések módozatai érdemelnek főleg kiemelést.        

A középkor századaiban hosszú ideig megtartották az ókori római napjelölést, amelyben a latin hónapnevek is változatlanul továbbéltek. Hónapon belül mindössze 3, határnapként kezelt napnak volt külön elnevezése, amelyek sorából a Kalendae a hónap első, a Nonae az 5-ik vagy 7-ik, az Idus pedig a 13-ik vagy 15-ik napját jelölte. Az utóbbi határnapok magasabb napszámai (7, 15) mindössze 4 hónapban (Martius, Maius, Iulius, Oktober) érvényesültek, míg a többi 8 hónapban a Nonae 5-ének, az Idus pedig 13-ának felelt meg. Ha a datált esemény nem határnapra esett, akkor a viszonyítás során felhasználták részint a szomszédos napok megnevezésére a pridie (’megelőző nap’) és a postridie (’rákövetkező nap’) kifejezéseket, részint pedig 1-nél nagyobb naptávolságok jelölésére az eltérés mértékét kifejező sorszámneveket. Fontos tudni, hogy a rómaiak a határnapokat megelőző idő irányából fejezték ki a naptávolság viszonyítását – tulajdonképpen visszafelé számoltak –, ráadásul a naptávolságba a határnapot, valamint a végnapot egyaránt beleszámították, s ezáltal mai gyakorlatunkhoz képest 1 nappal mindig hosszabbnak mutatkoznak időtávjaik (ez 1 hetes különbséget 8 naposnak mondták).

A középkorban azonban a római mellett a X-XI. századtól felerősödött és  általánosan elterjedt az egyházi ünnepek szerinti napjelölés. Ennek a keltezési formának szembetűnő vonása, hogy eltűnnek benne a hónapnevek. Vagy közvetlenül azt jelölték, hogy egy esemény melyik egyházi ünnepre esett, vagy pedig a közeli ünnepekhez viszonyították a történések idejét. A viszonyítás a keresztény napjelölésben mindkét irányban lehetséges. A keltezés eszköztárába ugyancsak beletartozott a szomszédos napokra történő külön utalás – in vigilia (’az előző napon’), in crastino (’másnap’) – továbbá az ünnep utánra értett 1 vagy 2 hetes időtávok – in octavis (’8 napra rá = 1 hét múlva’), in quindenis (’15 napra rá = 2 hét múlva’) megadása. Emellett a hét napjainak elnevezését is felhasználták viszonyítási pontokként mind a támpontul szolgáló ünnep előtti, mind az utáni időre. Egy-egy napot jellemzően igen sokféleképpen lehet datálni részint a változatos viszonyítási lehetőségek, részint pedig az ünnepek – lat. festum, festi (n) – nagy száma miatt. Ugyancsak megjegyzést érdemel, hogy az ünnepek megtartása nem mindig teljesen ugyanakkorra esett mindenütt a keresztény világban, mert a helyi szokások befolyásolhatták rendjüket. Például Szent Bernát ünnepét a katolikus világ augusztus 20-án tartja, ám mert Magyarországon az augusztus 20-ra eső Szent István király ünnepe felülírja ezt, emiatt nálunk augusztus 19. számít Bernát ünnepének. Mindenesetre a dátumszámításokban figyelemmel kell lenni az egyes korszakok és térségek eltérő gyakorlatára.

A keresztény naptár ünnepei 2 típusúak; megkülönböztetjük az ún. állandó ünnepeket (festa immobilia), illetve a változó ünnepeket (festa mobilia). Előbbiek jellemzően az évnek mindig ugyanarra a napjára estek (kivéve azokat az eseteket, amikor valamely fontos változó ünnep – elsősorban a húsvét és a pünkösd – miatt áttették abban az évben egy másik napra). A legfontosabb állandó ünnepeket karácsony (december 25-26.), vízkereszt (január 6.), a Mária-ünnepek és a legkülönbözőbb szentek napjai jelentik A változó ünnepek az egymást követő években más-más napokra estek, még ha előre meghatározott és meghatározható módon is. A legfontosabb változó ünnep a húsvét (Pascha), amelynek mozgása közvetlenül vagy közvetve befolyással van a változó ünnepek többségének naptári elhelyezkedésére. A húsvét a legfontosabb keresztény ünnep, egyszersmind a középkori időszámítás és a keresztény egyházi év alapja. Eredetileg a húsvétról, Jézus kereszthalálának napjáról a zsidó Peszah-ünnep előestéjén, a zsidó naptárban Níszán havának 15. napján emlékeztek meg. A II. századtól viszont a húsvétot mint Jézus feltámadásának napját kezdték ünnepelni a Níszán 15-re következő vasárnapon. A továbbiakban már arra is tekintettel voltak, hogy az ünnep a tavaszi napéjegyenlőség utánra essék. Végül Kr. u. 325-ben a niceai zsinat olyan rendelkezést hozott, miszerint a húsvétnak mindig a tavaszi napéjegyenlőséget követő első holdtölte utáni első vasárnapra kell esnie. Ennek megfelelően – ha március 21. holdtölte volt és szombatra esett – a legkorábbi húsvét március 22-én lehet, a legkésőbbi pedig – amennyiben március 20-án volt a holdtölte, a következőre pedig április 18-án került sor, esetleg éppen vasárnapi napon, ami után még egy hetet várni kell – április 25-re húzódhat ki. Összességében 35 lehetséges napja van a húsvétnak, azaz 35 naptári táblában lehet az összes előforduló húsvétállást feltüntetni. A húsvét mellett a rákövetkező 50. napon esedékes pünkösd (Pentecoste), valamint a megelőzően tartandó nagyböjt (Quadragesima) jelentik a húsvéti ünnepkör legfontosabb változó ünnepeit, de nagy a jelentőségük a vasárnapoknak is a változó ünnepek tekintetében. Változó ünnephez kötődő keletjelöléseket csak az adott évre érvényes naptár ismeretében lehet mai dátumformára átszámítani.