4. Az egyetemes pénzverés történetéből
Miről szól ez a fejezet?
Ez a fejezet a pénzverés egyetemes történetét mutatja be, csak a legfontosabb állomásokra kitérve. Az egyes korszakoknak jelentős szakirodalma van, amely segíti a témában való elmélyülést.
Tanulási tipp
Egy-egy korszak, terület vagy kultúra pénzverése, pénzhasználata tekintetében érdemes önállóan is böngészni az interneten és a megtalált információkról feljegyzéseket készíteni.
Jelenlegi ismereteink szerint a pénzverés kezdetei az ie. 7. századba nyúlnak vissza, amikor is Gügész, Lüdia királya készíttetett elsőként vert pénzt, az utókor mégis elsősorban ie. 6. századi utódjára, Kroiszoszra emlékszik, akit az ókori kelet egyik leggazdagabb uralkodójaként tartanak számon (krőzusi gazdagság). Ő vezette be a tiszta arany, illetve ezüst veretek rendszerét. Legnagyobb értékű aranypénze (nehéz statér) 10,8 g körüli volt.
A lüdöktől valószínűleg nem sokkal lemaradva már néhány görög poliszban (pl. Argosz, Aigina) is megindult a pénzverés. Az első pénzeket még nem tiszta aranyból vagy ezüstből verték, hanem e kettő természetes keverékéből, ún. elektronból. (Plinius szerint az elektron legfeljebb 4/5 rész aranyat és legalább 1/5 rész ezüstöt tartalmazott.) Az arany, az ezüst és a réz különböző arányú ötvözetei eltérő színű vereteket eredményeznek.
Az első pénzek alakja ovális, tojásdad vagy szabálytalan volt. A kezdetleges előállítási technika miatt a pénzeken lévő ábrázolásoknak nem volt különösebb művészi értéke. A görög ezüstpénzeken nem volt értékjelzés, az érméket méreteik (nagyság és súly) különböztették meg. Nagy Sándor makedón uralkodó volt az első, akinek pénzein az istenek ábrázolását emberábrázolás – saját arcképe – váltotta fel.
A nagy kiterjedésű ókori államok mindegyikének szüksége volt az egységes pénzrendszer bevezetésére, amely a birodalom egyik fontos kohéziós tényezője volt. Ilyen megfontolásból verette Dareiosz perzsa király is aranypénzét, a dareikoszt, amely majdnem színtiszta (kb. 96%-os tisztaságú) aranyból készült, kb. 8 gramm súlyú pénzérme volt.
Az ókori rómaiak hatodik királyuk, Servius Tullius idejében (ie. 6. sz.) kezdték meg a pénzverést, görög mintára. A Római Köztársaság pénzrendszerének alapegysége az ’as’ [ász] volt. Ez kezdetben súlymérték volt (1 as = 327,453 g), majd a kb. ilyen súlyú, öntéssel készült és jelzéssel ellátott rézdarabot nevezték as-nak. (Az as hivatalos súlya a későbbiekben jelentős redukciókon ment át, és a 3. században az as-ból egyszerű váltópénz lett.) 4 as tett ki 1 sestertius-t. A rómaiak tiszta ezüstpénzt ie. 269-ben, aranypénzt pedig ie. 206-ban vertek először. Alább Titus császár (98-117) sestertius-a látható, rajta a Colosseummal.
A római pénzeket összefoglaló képen a sestertius és az as mellett látható még az ismertebb solidus és dénár is.
Kitekintés: Catullus római költő (i.e. 1. század) szerelméhez, Lesbiához írt egyik versének első sorai így szólnak:
„Vivamus mea Lesbia, atque amemus,
rumoresque senum severiorum
omnes unius aestimemus assis.”
A szöveg szoros nyers fordításban:
Éljünk, Lesbia, és szeressünk,
és a komor vének minden morgását
egyetlen as-ra se becsüljük.
A versben szereplő római pénz, az ’as’ nyilván csekély értéke miatt került a szövegbe. Műfordítóink – már akik éltek a pénz kifejezéssel – ezt a következő módokon adták vissza (kiemelések tőlem):
„Éljünk, Lesbia, és szeressük egymást,
hadd zsörtölődjenek a mogorva vének:
nem ér a szavuk egy lyukas fityinget.”
(Szabó Lőrinc)
„Éljünk, Lesbia, éljünk és szeressünk
és a mord öregek sok zsémbelődő
szitkát többre ne tartsuk egy garasnál.”
(Dsida Jenő)
„Éljünk, Lesbia és szeressük egymást,
és a mord öregek fecsegjenek csak,
hisz nem ér locsogásuk egy garast sem.”
(Devecseri Gábor)
Az állami pénzrontás már az ókori Rómában is ismert volt. Az államkincstár feltöltése, egy‑egy költségesebb háború fedezetének megteremtésére készítettek olyan pénzeket, amelyek magja vasból vagy rézből készült, amelyet azután vékony ezüstréteggel futtattak be. A leginkább dénárokat készítettek ilyen eljárással, ezeket nevezzük magyarul bélelt dénároknak. Alább Caracalla császár (198-217) bélelt dénárja látható.
A római birodalom bukása után a pénzverés színvonala erősen visszaesett. Megjelentek az ún. barbár pénzek, amelyek leginkább a görög és római érmék kezdetleges technikával készült utánzatai voltak, mint például Hilderik vandál uralkodó (523-530) karthágói ezüst 50 dénárosa.
A Birodalom keleti feléből kialakuló Bizánci Császárság önálló pénzverését I. Anastasius császár (491-518) pénzreformjától (498) számolhatjuk, ekkor vezették be ugyanis a nagyméretű, görög számos értékjelzéssel ellátott bronz pénzérméket.
A bizánci pénzverésnek a 11. századig meghatározó pénze maradt a Nagy Konstantin császár által bevezetett solidus.
A 11. századtól válnak jellemzővé a tál alakú pénzek (szküphantosz). Ekkortól a pénzek ábrázolásai fokozatosan elszakadnak a római hagyományoktól, önálló, javarészt keresztény ihletettségű formakincs alakul ki, a latin feliratokat is fokozatosan felváltják a görög nyelvűek. Bizáncban az ezüst verése soha nem terjedt el igazán, annál nagyobb jelentőségűek aranypénzeik, amelyek a 13. századig Európa egyetlen rendszeresen kibocsátott aranyveretét jelentették. Miután a keresztes hadak elfoglalták Bizáncot (1204), a birodalom erejével együtt pénzverése is fokozatosan egyre jelentéktelenebbé vált.
A középkori Európa pénzverésének születését Nagy Károly pénzreformjához (781 körül) lehet kötni, amikor egy font ezüstből (408 g = ún. karoling font) 240 db dénár verését rendelte el.
Az ezüstből készült dénárok (illetve féldénárok = obulus) hosszú időre Európa legalapvetőbb pénzévé váltak (ún. dénár periódus 13. századig). A középkor pénzverésében jelentős változást eredményezett a 12. század, amikor tömegesen jelentek meg a vékonyra kalapált ezüstlemezből, egyetlen bélyeg alkalmazásával kalapált pénzek, az ún. brakteáták (=lemezpénzek). A brakteáta jelentése vékony lemez. Ezek alakja kerek, néha négyszögletű. Ábrázolásaik mindig kerekek, és igen vázlatosak, az érme vékonysága miatt a hátlapon negatív lenyomatként láthatók. A brakteáták verése lehetővé tette, hogy ugyanannyi ezüstből lényegesen több érme készüljön, illetve csak az egyik oldalt kellett ellátni bélyeggel, ami szintén megtakarítást eredményezett, és nőtt a verdék termelékenysége is. A verés után a pénzt ollóval is ki lehetett nyírni az ezüstlemezből, illetve az érméket könnyebben lehetett darabolni (gyakran félbevágva váltópénzként használták). A brakteáták mérete 11-50 mm között mozgott. A brakteáták megjelenése mögött gazdasági igények álltak. A keresztes hadak gyülekezési helyein és vonulási útvonala mentén megnőtt a fizetőeszköz iránti kereslet, ugyanakkor a verdék az új németországi ezüstbányák felfedezése ellenére sem voltak képesek jelentősen növelni termelékenységüket, mivel továbbra is az ókorban használt technológiával (verőtővel és kézi erővel) dolgoztak. A brakteáták nagyobb számban készülhettek, így megoldották a verdék termelékenységének problémáját. Két évszázadon át voltak forgalomban. Alább II. Ottokár cseh király (1253-1278) ezüst brakteátája látható.
A középkor pénzverésében újabb jelentős fordulatot eredményezett, hogy a levantei kereskedelem gazdasági igényeinek megfelelően, a nagy mennyiségű ezüstpénz szállításának kiváltására 1252-ben megjelent a firenzei aranyforint (florenus), amelyet hosszabb-rövidebb idő után számos más hasonló aranypénz (pl. Magyarországon Károly Róberté) kiadása követett.
A 15. században a cseh- és szászországi ezüstbányák termelése ugrásszerűen megnőtt. Felmerült az igény, hogy a forgalomban lévő aranyakat azonos értékű, de ezüstből készült pénzekkel váltsák fel. Bár Zsigmond tiroli főherceg már 1484-ben veretett – igaz, jelentéktelen mennyiségben – nagyobb és vastagabb ezüstpénzt, ez a pénzfajta csak a 16. század elején jelent meg stabilan. Verésüket a csehországi Joachim-völgyi (Joachimsthaler) bányák birtokosai, a Schlick-grófok kezdték meg. A pénzt eredetileg Joachimsthaler Güldengroschen-nek nevezték, ám a név rövidesen Thaler-re rövidült, amelyből a magyar tallér elnevezés is származik. A legrégibb Joachim-völgyi tallér 1519-ben készült, az évszám feltüntetése nélkül. Alább II. Lajos magyar és cseh király (1516-1526) egy 1525. évi verete látható.
A reneszánsz hatására a 16. században a pénzek művészi értéke nagy mértékben megnőtt. A művészi igények kiteljesedése mellett megnövekedett éremfelületek jó lehetőségek kínáltak a művészi munkára, az alakok és köriratok gondosabb kidolgozására. A pénzverés a kezdetek óta nehéz fizikai munka volt. Ezen már a középkorban is igyekeztek különféle találmányok (pl. ejtőműves verés, amelynek során a felső verőtövet egy kengyelszíjjal működtetett szilárd foglalatban helyezték el) segítségével változtatni, azonban a pénzverés technológiájában döntő áttörést csak az ipari forradalom nyomán megjelenő, gőzgépek segítségével sikerült elérni.