2.1.4. A humanisztikus pszichológia elmélete az énről (selfről)
A humanisztikus pszichológia mint irányzat 1962-ben jött létre. Leghíresebb képviselői: Abraham Maslow és Carl Rogers. Elméletük középpontjában az „én" (self) áll. Nézetük szerint az ember eredendően jó, képes saját sorsának alakítására, és legfőbb célja az önmegvalósítás (Maslow, 1989; Whitlow, 1983; Szenes, 1991).
Rogers szerint a self három egymással összefüggő részből áll:
1. Énkép: amely elsősorban a környezetből kapott visszajelzések alapján folyamatosan alakul ki.
2. Énideál: amely a vágyott én tulajdonságait tartalmazza, és a külső elvárások hatására alakul.
3. Organizmus: az élmény, amely aktuálisan jelen van az énben. Az adott pillanat eseményeinek megtapasztalása, élménye.
A személyiség harmóniáját a három rész egymással való kapcsolata adja meg. Az ember énképe az, amely meghatározza a külvilág észlelését. Az emberek nem szívesen vesznek észre olyan dolgokat, amelyek ellentmondanak az énképüknek. Ilyenkor kellemetlen feszültséget élnek át, amit Rogers inkongruencia élménynek nevez. Ennek a kellemetlen állapotnak a megszűnését elérhetik, ha az élményt elhárítják, de akkor is, ha integrálják az új tapasztalatot, és mint saját személyiségük részét elfogadják. Az inkongruencia másik forrása, ha az énideál elérhetetlen távolságba kerül az énképtől. Ennek hátterében gyakran túlzott szülői elvárások állnak. A tanárok jól tudják, hogy milyen nehéz elfogadtatni a szülővel, hogy hiába erőlteti a gyereket, akkor sem fog többet, jobban teljesíteni, sőt csökken az önbecsülése, sérül az énképe, és szorongóvá, gátlásossá válhat.