2.6.2. A kognitív disszonancia elmélete

Az ember nézetei saját magáról, a világról többé-kevésbé koherens rendszerré állnak össze. Általában éberen őrködünk, hogy egyes nézeteink között, illetve nézeteink és viselkedésünk között ne legyenek nagyobb ellentmondások.

Amikor két nézetünk ellentmondásba kerül egymással, kínos feszültséget élünk át, amit Festinger kognitív disszonanciának nevezett (Festinger, 1973). http://hu.wikipedia.org/wiki/Kognit%C3%ADv_disszonancia Pél­dául amikor hazafelé megyünk egy frissen vásárolt tárggyal, ami kicsit többe került, mint amire számítottunk, vagy amennyit könnyedén megengedhettünk volna magunknak, akkor azon kaphatjuk magunkat, hogy jobbnál jobb érveket hozunk fel annak bizonyítására, hogy érdemes volt a dolgot megvenni. Ilyenkor az a nézetünk, hogy „én egy takarékos ember vagyok", ellentmondásba kerül azzal a ténnyel, hogy valami drága dolgot megvettünk, ezért úgynevezett önigazolást keresünk, ami csökkenti a disszonanciát (Aronson, 1994).

A disszonancia felléphet:

  • ha a meggyőződésünkkel ellentétesen viselkedünk, vagy ilyen véleményt hangoztatunk
  • döntések után, mert ilyenkor a nem választott alternatíva vonzereje megnő
  • amikor meggyőző közlés hatására véleményt változtatunk
  • amikor valamiért önként teszünk erőfeszítést
  • ha agresszíven vagy kegyetlen módon viselkedünk.

 

A disszonanciát többféle módon lehet csökkenteni. A disszonancia redukció legjellemzőbb technikái:

1. A nem választott alternatíva leértékelése a döntést követően

Például ha valaki úgy dönt, hogy nem megy el kirándulni a többiekkel, akkor hosszasan bizonygatja magának, hogy nem is elég jó az idő, nagyon fárasztó lesz, stb. Ezt a technikát leplezi le a köznyelvben a „savanyú a szőlő" szólás.

2. A választott alternatíva felértékelése

Ez az előző technika ellenkezője. Gyakran egyszerre lépnek fel.

3. Racionalizáció

Logikus érveket keresünk, amelyek alátámasztják döntésünket, vagy viselkedésünk helyességét.

4. A másik személy lebecsülése

Ezt a technikát főleg a kegyetlenkedés és agresszió igazolására használjuk. Az em­berek általában nem szívesen szembesülnek saját indulataikkal, vagy azzal, hogy bántalmaztak, megsértettek más rendes embereket. Az viszont, hogy a rossza­kat meg kell büntetni, fontos része a legtöbb ember nézetrendszerének. Ezért akivel valamilyen kegyetlenséget követtünk el, azt leértékeljük, és egyre inkább úgy látjuk, hogy megérdemelte, hiszen gonosz, kapzsi, veszélyes stb. A háborúban az ellenség ilyen dehumanizálása (emberi mivoltától való megfosztása) elengedhetetlen ahhoz, hogy az egyik becsületes, fiatal ember képes legyen megölni egy másik, esetleg hozzá nagyon hasonló fiatal embert.

E mechanizmus beindulásához az agresszív viselkedés bármely formája ele­gen­dő lehet. Tanárok körében gyakran megfigyelhető, hogy elvesztve a türelmü­ket kiabálnak, vagy egyéb szimbolikus vagy valós agressziót követnek el a gye­re­kekkel, majd pedig azzal redukálják feszültségüket, hogy azt kezdik bizonygat­ni maguknak, hogy ezek a gyerekek olyan rosszak és gonoszak, hogy nem lehet másképp bánni velük. Nagyon szomorú dolog ilyen megkeseredett, a gyereke­ket ellenségként kezelő tanárokat látni.

5. Külső igazolás keresése

Lényege: a felelősség elhárítása. Legtipikusabb esetben ez a védekezés a „pa­rancsra tettem" kijelentésben nyilvánul meg. Ez a mechanizmus könnyű és gyors felmentést ad a személynek a viselkedésére. Sokszor a külső igazolást nem egy konkrét parancsban, hanem egy értékesnek hitt eszmében, esetleg egy távoli nemes célban találjuk meg. Szülők és tanárok sokszor nyugtatják magukat azzal, hogy a gyerekeknek okozott fájdalmak, testi és lelki szenvedések, kényszerítések egyszer majd meghozzák gyümölcsüket, és ezt később, esetleg felnőtt­ként a gyerek is be fogja látni.