3.3.1. A csoportközi ellenségeskedés és agresszió elméletei

1. A tömeglélektani megközelítés

A csoportok közötti agresszió vizsgálatának kapcsán Le Bon és Zimbardo azt találták, hogy az emberek, ha valamely csoport tagjaiként cselekszenek, akkor viselkedésük eltér a szokásostól. Csökken a felelősségérzetük, mintegy kollek­tív lélek lesz úrrá rajtuk, elvesztik egyéniségüket, ezért olyasmit is hajlandóak elkövetni, amit egyedül nem tennének meg (Le Bon, 1974; Festinger, 1973). Ez­zel a kontrollálatlan indulati működéssel magyarázzák a csoportközi agressziót. Zimbardo híres börtönkísérletének leírását, következtetéséit az alábbi linken tanulmányozhatja. http://hu.wikipedia.org/wiki/Stanfordi_b%C3%B6rt%C3%B6nk%C3%ADs%C3%A9rlet

2. Az „előítéletes személyiség" elképzelés

A csoportok közötti konfliktusok és ezek agresszív megoldásának hátterében az előítéletes gondolkodás áll. Az előítéletes személyiség kialakulásának alapja a túl szigorú, teljes engedelmességet elváró szülői nevelés. Az ilyen gyerekek a bennük felgyülemlett agresszív késztetéseket nem merik kifejezni, ezért elfojtják, és később a projekció mechanizmusával kivetítik valamely csoportra és annak egyes tagjaira (Adorno, 1980).

3. A csoportközi ellenségeskedés mint a versengés következménye

Sherif és munkatársai arra a kérdésre keresték a választ híres „cserkésztábori" kísérletükben, hogy egymást nem ismerő egykorú fiúk csoportjai milyen feltételek mellett kezdenek ellenségesen viselkedni egymással. Azt találták, hogy a versenyhelyzet az, ami kiváltja a csoportok közötti negatív megkülönböztetést. A fiúk kezdetben jó kapcsolatban voltak egymással, a kísérletvezetők azonban olyan versenyhelyzeteket teremtettek közöttük, amelyekben mindig csak az egyik csoport nyerhetett. Ennek eredményeként a győztes csapat elkezdte gyengébb­nek, butábbnak, egyszóval alacsonyabb rendűnek látni a vesztest, míg a vesz­tesek negatív érzéseket kezdtek táplálni a győztesekkel szemben. Az egymást kö­vető helyzetekben a csoportokon belüli kohézió egyre nőtt, míg a másik cso­porttal kapcsolatos ellenérzések a gyűlöletig fokozódtak (Sherif, 1976; Sherif, 1980).

4. A csoporttudat mint a csoportközi ellenségeskedés minimális feltétele

Henri Tajfel vizsgálataival bizonyította, hogy saját csoportunk tagjainak előnyben részesítéséhez még arra sincs szükség, hogy ismerjük azokat, akikkel egy csoportba tartozunk, elegendő, hogy magunkat a csoport tagjaként azonosítsuk. Ezen az alapon működnek a sztereotípiák, és Tajfel szerint ez áll az előítéletes viselkedés hátterében is (Tajfel, 1980/a/b). Az elköteleződés a saját csoport iránt, sztereotíp viselkedést, agressziót involvál a másik cvsoport tagjai iránt. Erről olvashat Tajfel tanulmányában.  http://www.tankonyvtar.hu/szociologia/szocialpszichologia-080906-66

5. Az alárendelt státus és a viszonylagos megfosztottság mint a csoportközi ellenségeskedés forrása

A társadalmi összehasonlítás folyamata során a csoportok tagjai rájönnek, hogy a saját csoportjuk nem azonos státusú más csoportokkal. A magasabb státusúak általában alacsonyabb rendűnek tartják az alacsonyabb státusúakat, és velük szemben gyakran alkalmaznak erőszakot vagy a negatív megkülönböztetés más módjait. Az alacsonyabb státusú csoport gyakran esik áldozatul a bűnbakképzés mechanizmusának.

Az előzőekben leírt jelenségek előállhatnak bármilyen szervezetben, ahol több csoport él együtt egymással. Sokféle lehetőség adódik a csoportközi konflik­tusok és előítéletek kialakulására az iskolában is. Minden olyan alkalom, amely versenyhelyzetbe hoz két csoportot, magában hordozza ezt a lehetőséget. Az iskolai életben nagy szerepet játszik a versenyeztetés, mivel ez emeli a teljesít­ményt, motiváló hatású. Minden ilyen helyzet növeli a csoporton belül a kohéziót. Sokszor nem számolnak azonban azzal, hogy a verseny „mellékhatásaként" szinte minden esetben nő a csoportok közötti feszültség, esetleg ellenséges kap­csolat alakulhat ki. Gondoljunk például egy testnevelés órára, ahol az osztály egyik fele a másik ellen játszik. Az óra általában pergő, a gyerekek igyekeznek a leg­jobbat nyújtani, de a végeredmény megszületését követően szinte mindig elsza­badulnak az indulatok. Ilyenkor általában zeng az öltöző, sőt esetenként a kö­vet­kező órán sem lehet tanítani. Ez persze nem jelenti azt, hogy nem helyes ver­senyeztetni a csoportokat, csupán arra szerettük volna felhívni a figyelmet, hogy az ilyen helyzeteknek nem csak jó következményei vannak. A negatív hatások ki­védése érdekében érdemes minden alkalommal változtatni a csoportok összetételét, így kisebb a valószínűsége az ellenséges hangulat állan­dó­so­dá­sá­nak.

Minden csoportbontás egyfajta diszkriminációt, megkülönböztetést eredményez. A saját csoport felértékelődik, okosabbnak, jobbnak tűnik, míg a másik csoport leértékelődik. Különösen fennáll ez a veszély akkor, amikor a képességek alapján történik a csoportba sorolás. Ezt mindig érdemes mérlegelni, jóllehet a csoportbontásnak kétségkívül vannak előnyei is.

A tantestületeken belül is gyakran kialakul olyan csoportközi ellenségeskedés, mint a gyerekek között. Ilyenkor a háttérben rendszerint két vagy több csoport közötti státuskülönbség áll. Az általános iskolában ilyen lehet az alsós, felsős, napközis csoport, míg a középiskolában a szakok presztízse jelenthet elkülönülési alapot. A tantestületen belüli konfliktusok megoldása nehezebb, mint a gyerekek esetében. Itt például nincs mód a csoportok keverésére, a csoportbeosztás változtatására. Ezért érdemes már a negatív indulatok kialakulásának első jeleinél beavatkozni, és kidolgozni valamilyen konfliktusmegoldó stratégiát.