1.2.1. A benyomások szerveződésének alaklélektani modellje

Az alaklélektan egy olyan pszichológiai irányzat, amely az egészlegesség sze­repét hangsúlyozza az élmények szervezésében. E nézet szerint az észlelés több, mint az egyes tulajdonságok, jellemzők összeadódása (Atkinson, Smith és Bem, 1994). Ennek a pszichológiai iskolának híres képviselője Solomon Asch, né­met származású szociálpszichológus, aki kiterjedt kutatásokat végzett annak fel­tárására, hogy a személyészlelés folyamatában az egyedi tulajdonságokból mi­lyen törvények és szabályok segítségével szervezünk egységes benyomást.

Egyik alapvető elméleti elképzelése az úgynevezett központi vonás hipotézis, amely szerint léteznek olyan emberi tulajdonságok, amelyek centrális helyet fog­lalnak el a többi vonáshoz képest, meghatározó szerepet töltenek be a többi tu­lajdonság értelmezésében, a végső benyomás kialakításában. Ezt a feltételezését a negyvenes években végzett kísérleteiben próbálta igazolni (Asch, 1973) az alábbi kísérletével: http://hu.wikipedia.org/wiki/Asch-k%C3%ADs%C3%A9rlet

A vizsgálati személyek két csoportjának néhány tulajdonságból álló listát adott, és arra kérte őket, hogy megadott szempontok szerint jellemezzék azt a személyt, akit ezek a tulajdonságok leírnak. A két lista egy kivétellel ugyanazokat a mellékneveket tartalmazta mindkét csoport esetében. A különbség mindössze annyi volt, hogy az egyik csoportnál a „melegszívű" jelzőt „hideg"-re cserélték.

A vizsgálat két fontos tanulsággal szolgált. Az egyik: bebizonyosodott, hogy néhány egymás alá írt tulajdonság elegendő ahhoz, hogy egységes képet alkossunk egy nem létező személyről. Ez az eredmény igazolja az alaklélektan előfeltevését, amely szerint az ember törekszik a részek egésszé szervezésére. A másik fontos eredmény, hogy a listák alapján kialakult benyomások különböztek egymástól, attól függően, hogy a „melegszívű" vagy a „hideg" melléknév szerepelt-e a listában. Akik a „melegszívű" tulajdonságot tartalmazó listát kapták, sok­kal kedvesebbnek, szeretetreméltóbbnak írták le az illetőt, mint akik a „hi­deg"-et tartalmazót olvasták.

Asch ebből arra következtetett, hogy ennek a két tulajdonságnak központi szerepe van a többi vonás megítélésében, hiszen semmi más különbség nem volt, ami magyarázta volna az eltéréseket. Számos kritika érte ezt a laboratóriumi kísérletet, ezért Kelley később megismételte reálisabb szituációban. Egyetemi hallgatók két csoportjának odaadta az Asch által használt listát azzal az instrukcióval, hogy a hamarosan érkező előadót jellemzik az adott tulajdonságok. Ezt követően egy tanár rövid előadást tartott, és a hallgatók néhány másik skálán megítélték, hogy milyen személyiség lehet az illető. A véleményekben jelentős eltérést találtak a két csoport között attól függően, hogy a „hideg" vagy a „melegszívű" melléknév szerepelt az előzetes listájukon (Forgas, 1989).

A későbbi kutatások során más melléknevekkel együtt szerepeltették a „hideg" és a „melegszívű" tulajdonságokat, és azt találták, hogy szerepük már nem volt annyira egyértelmű. A kutatások eredményeként úgy módosították Asch eredeti elképzelését, hogy a tulajdonságok egymással összefüggnek és egy hálóza­tot alkotnak, de azt, hogy ebben a hálóban melyik tulajdonság válik központivá, számos más tényező befolyásolhatja. Ezekről a tulajdonságokat kiemelő, sú­lyo­zó tényezőkről a későbbiekben szólunk.