Az esettanulmány
Az esettanulmány amellett, hogy vizsgálati technika, létezik mint kutatási megközelítés is. Az esettanulmány tipikusan a kitartó, egyszemélyes kutatás műfajába tartozik: a probléma iránt érdeklődő hosszabb ideig vizsgálja tárgyának egy-egy aspektusát, s a jelenségben megtalálható összefüggéseket a lehető legmélyebben igyekszik feltárni. Ehhez több módszert alkalmaz, leggyakrabban interjút és megfigyelést, de az empirikus vizsgálatokhoz hasonlóan itt is történik adatgyűjtés és -elemzés is, amelynek szempontjait előzetesen rögzítik. Az esettanulmány kevésbé a vizsgálandó jelenségre ható tényezők mennyiségi leírására, hanem inkább a köztük levő kapcsolatra, a résztvevők interakcióira koncentrál, tehát tárgyául is olyan jelenségeket tűz ki, amelyek esetében ez a vizsgálati megközelítés fontos. Nem véletlen ezért, hogy a pedagógiában igen gyakori. Az iskolai szervezetben ható, egymástól viszonylag jól elválasztható folyamatok problémái igen nagy hatásfokkal tárhatók fel esettanulmánnyal. Alkalmas empirikus kutatások nyomon követésére, de önálló kutatásként is megállja a helyét. Ilyenkor a kutató definiálja az „esetet": például az új tanterv, új szakmai irány, vagy bármilyen innovatív eljárásnak az intézménybe való bevezetését; majd megfigyeli, rögzíti a bevezetés folyamatát a fent leírt szempont szerint. A valóságot természetesen az ilyen kutatás sem tudja a maga teljességében megfigyelési körébe vonni. A jelenségeket nem egymásról leválasztva, hanem éppen egymásra hatásukban igyekszik megragadni. Ezért a kutatás első lépése a jelenségről minél több adat és információ gyűjtése, s azok elemzése után történhet döntés a szükséges módszerekről (pl. interjú, megfigyelés, tartalomelemzés), és azokról a csoportokról vagy személyekről (szakmai munkaközösség, vezető, szülő, gyerek), akiket célszerű bevonni a vizsgálatba. A kutatás végterméke maga az esettanulmány, amely az alkalmazott módszerekkel megismert jelenséget értelmezi és magyarázza.