Kutatási módszerek az iskolában
Minden tudomány fejlődésének első periódusát saját módszertanának kialakítása jellemzi. Ekkor szóba sem jöhet, hogy e módszereket „amatőrök", a tudományon kívülállók alkalmazzák. A társadalomtudományok fejlődése e század második felére lehetővé tette, hogy - a paradigmatikus és metodikai viták ellenére - a társadalomtudományok eszköztára hozzáférhetővé váljon az amatőrök, laikus csoportok számára, s ezek is rendelkezzenek a mindennapi használatba bekerült tematikákkal, terminológiával, közös társadalmi tudással. Ezzel párhuzamosan azonban több társadalomtudomány hitelvesztésének folyamata is megfigyelhető volt. Ennek fő oka az, hogy a természettudományok mintájára épülő, pozitivista, empirikus jellegű társadalomkutatások - itt a szociológia példája a legpregnánsabb - nem váltották, nem válthatták be azt a tőlük elvárt reményt, hogy a „társadalmi tények" feltárásával, megismerésével lehetővé tegyék a „rossz tények" elkerülését s a társadalom tervezhetőségét, jobbítását. A tudósok egy része e kiüresedési folyamatra a hagyományosan az adatok gyűjtésén és elemzésén, s az ezekből általánosítható tapasztalatok levonását alkalmazó, kvantitatív közelítésektől eltérő, új, kvalitatív kutatási módszerek kialakításával válaszolt, ami a tudomány új fejlődési irányait hozta létre. (E módszerek térhódítása aztán a természettudományokban is bekövetkezett.) Mára a társadalomtudományoktól éppúgy nem várnak „csodát", mint az űrkutatástól vagy az orvosi alapkutatásoktól, de helyük, szerepük biztosított az ember mint társadalmi lény megismerését szolgáló diszciplínák között.
A társadalomtudományok „demisztifikálásával", azok alkalmazott tudományokká válásával párhuzamosan, s e folyamat pénzügyi bázisán (elég a hadiipar szociálpszichológiai, a nemzetközi nagyipar ergonómiai kutatásaira gondolni) ezek módszereinek használata egyre inkább bekerült a mindennapi életbe. Az oktatásügy szereplői viszonylag régóta használják a társadalomtudományokat napi munkájukban, a szociometriát például Mérei Ferenc tevékenysége eredményeképpen a 40-es évek óta alkalmazzák. A pedagógiai mikroszituáció meghatározottságának természetes megismerési vágyától azonban nem vezetett folyamatos út addig, hogy ugyanezt az iskolának a nagyobb rendszerekkel való kapcsolatára is kiterjesszék. Míg a társadalomtudósok ontották tanulmányaikat az „iskola társadalmi meghatározottságáról", az iskola élte a maga szükségképpen viszonylag zárt életét. A jóléti társadalom válságának, s a rendszerváltással együtt járó társadalmi mozgásoknak kellett bekövetkezni ahhoz, hogy az oktatás folyamatának, irányításának ágensei és szereplői nyitottak, sőt érdekeltek legyenek abban, hogy akár működési zavaraik feltárásához, akár fejlődésük lehetséges útjainak kereséséhez felhasználják a társadalomtudományokat. Az oktatásügy európai szakirodalmában a nyolcvanas évek elejétől jelennek meg olyan kézikönyvek, amelyek gyakorló pedagógusoknak, iskolavezetőknek adnak ismereteket, és segítenek jártasságok szerzésében, akár saját kutatások elvégzéséhez is. Egy kezdő oktatásügyi kutató (Bell) felosztása alapján, esetenként saját módszertani megfontolásokkal kibővítve ismertetjük az ajánlható főbb kutatási megközelítéseket.