8. A TANÜGYIRÁNYÍTÁS DECENTRALIZÁCIÓJA MAGYARORSZÁGON 1985-TŐL
A közoktatás működtetésére, irányítására nagyon hosszú ideig a szabályozatlanság volt a jellemző (Halász és Lannert, 1998 http://www.ofi.hu/tudastar/jelentes-magyar/4-1-kozoktatas-iranyitas ). Sem a központi irányító (felügyeleti) feladatokat ellátó miniszter, minisztérium, sem a közvetlen irányítói tevékenységet gyakorló tanácsi szervek jogosítványait a jogszabályok részletesen nem határozták meg. Az intézmények ügyeibe, döntéseibe sokszor közvetlenül avatkozott be a miniszter, a minisztérium, a tanácsi szervek, azok dolgozói. A központi beavatkozás korlátait a tanácsrendszer húzta meg, hiszen a tanácsok hatáskörének elvonását a tanácstörvény is tiltotta. Ezért mérföldkövet jelentett az oktatási törvény, amely különválasztotta az állami feladatokat a tanácsi feladatoktól, és meghatározta az intézmények döntési kereteit. Az oktatási törvény fogalmazta meg az intézmények szakmai önállóságát, és az intézmények jogkörébe adta a saját ügyeiben való döntés lehetőségét. Az oktatási törvény végrehajtására kiadott, az óvodák, az alap- és középfokú iskolák, diákotthonok és kollégiumok, valamint a zeneiskolák helyi területi irányításáról szóló 14/1987. (VI. 30) MM rendelet határozta meg először pontosan a tanácsi szakigazgatás intézményirányítási feladatait, módszereit, eszközeit, kereteit és korlátait.
A közoktatásról szóló törvény megszületését alátámasztó egyik indok éppen a tanácsrendszert felváltó önkormányzati rendszer volt. A közoktatás újraszabályozásának szükségességét ugyanis alátámasztotta az a tény, hogy az önkormányzati rendszer kialakulása, létrejötte és működése meghaladottá tette az oktatási törvényen alapuló irányítást. A helyi önkormányzatok ugyanis szabadon dönthetnek és igazgathatnak minden olyan ügyet, amelyet törvényi szabályozással nem vonnak el, illetőleg amelyben nem korlátozzák jogosítványaikat. Az oktatási törvény a tanácsrendszer működéséből indulhatott ki, amely éppen fordított elvre épült: arra, hogy a tanácsok és szerveik azokban az ügyekben dönthetnek, amelyben törvény, illetve jogszabály meghatározza a feladat- és hatáskörüket. Az oktatási törvény a feladatmegosztásra elégséges szabályt állapított meg akkor, amikor úgy rendelkezett, hogy a nevelési-oktatási intézmények minden olyan ügyben dönthetnek, amelyet jogszabály nem utal máshová. Nem sorolta fel az iskolák, óvodák és kollégiumok döntési jogosítványait, hiszen a tanácstörvény, az oktatási törvény és az arra épülő kormányrendelet meghatározta az intézményi döntési korlátokat, a tanácsi feladat- és hatásköröket. A „fordított" elven működő önkormányzati rendszerben ezért nehezen volt értelmezhető a nevelési-oktatási intézmények szakmai önállóságának kezdete és vége, illetőleg nem lehetett elhatárolni a fenntartó helyi önkormányzatok döntési, intézkedési jogosítványait. A közoktatásról szóló törvény egyik célkitűzése volt ezért, hogy világosan meghatározza a feladatellátásban közreműködők, a feladatellátásért felelősök között a feladatmegosztást, a döntési és intézkedési jogosítványokat és hatásköröket, a joggyakorlás terjedelmét és korlátait.
Közoktatási rendszerünk egyik legnagyobb problémája a megfelelő értékelési és minőségbiztosítási rendszer hiánya (Halász és Lannert, 1996). Ennek következtében rendkívül kevés információval rendelkezünk a közoktatásra szánt erőforrások hasznosulásáról. Nem tudjuk, oktatási rendszerünk milyen hatékonysággal, mennyire eredményesen működik. A közoktatásra szánt erőforrásoknak túlságosan kis hányadát fordítjuk a minőség és a rendszer működéséről való visszajelzések biztosítására.
Az 1985-ös oktatási törvényt követően a korábban a megyei hatóságokhoz rendelt szakfelügyeleti apparátust szaktanácsadássá alakították át, és a megyei pedagógiai intézetekhez helyezték. A szaktanácsadók nem a törvény erejénél fogva rendelkeznek az iskolák értékeléséhez vagy minősítéséhez szükséges jogosítványokkal, jelentős részüket pedig pénzügyi okokból az elmúlt években az intézetek kénytelenek voltak elbocsátani. A leépített hagyományos rendszer helyébe nem lépett azonnal működő, azt kiváltó rendszer. Emiatt a magyar közoktatási rendszer sok éve úgy működik, hogy megoldatlan az iskolák rendszeres értékelése. (A szaktanácsadás szabályozására kiadott miniszteri rendelet feladatként írta elő 1994-ig az intézményértékelést a szaktanácsadás számára, ennek végrehajtása azonban tkp. nem történt meg. A közoktatási rendszer értékelésének hiánya tehát nem konkrétan a szakfelügyelet megszüntetésével áll szoros oksági kapcsolatban.)
Az 1993-as közoktatási törvény több olyan rendelkezést is tartalmazott, amelyek egy új értékelési rendszer kialakítását szolgálták. Ezek közül a következőket kell kiemelnünk: (1) a törvény meghatározta a közoktatási intézmények ellenőrzésének általános szabályait, (2) rendelkezett az országos szakértői lista létrehozásáról, (3) felhatalmazta a helyi önkormányzatokat az iskolák értékelésére, és meghatározta ennek módszereit. A helyi önkormányzatok ma még viszonylag ritkán gyakorolják az iskolaértékeléssel kapcsolatos felelősségüket.
A helyi, iskolai szintű önállóságot támogató oktatási rendszerekben, amilyen a magyarországi is, különösen nagy jelentősége van a pedagógiai szakmai szolgáltatásoknak. Ezek nélkül az iskolák nagy része nem lenne képes megfelelő színvonalú pedagógiai program kidolgozására, az iskolafenntartók többsége pedig nem tudná szakmai szempontból értékelni iskoláit. A pedagógiai szolgáltató rendszer fejlődését és működését nagymértékben meghatározza a közoktatás-irányítás és a tartalmi szabályozás rendszerének az alakulása, e területek megoldásra váró szakmai és politikai problémái.
A pedagógiai szakmai szolgáltatások tartalmát alapvetően az iskolák és az iskolafenntartók igényei határozzák meg.
A területi és országos szintű, illetve állami és helyi önkormányzati fenntartásban működő pedagógiai szolgáltató intézmények mellett alakultak (alakulnak) és működnek települési szintű, illetve nem állami vagy önkormányzati fenntartású szolgáltatók is. Emellett pedagógiai szakmai szolgáltatást nyújthatnak egyéb, alapvetően nem ilyen funkcióval működő intézmények is.
A pedagógiai szakmai szolgáltatás legfontosabb intézményei a megyei pedagógiai intézetek voltak. Ezek általában a nyolcvanas évek elején jöttek létre, de a jelentőségük az 1985-ös oktatási törvényt követően nőtt meg, amikor a korábban a megyei szakigazgatás alá rendelt felügyelet szaktanácsadássá alakult, és ezeknek az intézeteknek a hatókörébe került át. A megyei pedagógiai intézetek szerepe az elmúlt években szakmai és politikai viták tárgya volt. Működésük jogi szabályozása ma már nagy vonalakban megoldott, finanszírozásuk azonban nem. Nem tisztázott, hogy ebben milyen felelősség-megosztás legyen a megyei önkormányzatok és a központi kormányzat között. Fenntartásuk és működtetésük megyei feladat, azonban a megyei önkormányzatok erre a célra nem kapnak állami normatív támogatást.

Mikor és milyen körülmények között szűnt meg Magyarországon a közoktatási intézmények szakfelügyelete?
Milyen módon jutnak információkhoz ma a közoktatási folyamatokról a döntéshozók?
Milyen intézményesített lehetőség van ma a pedagógiai folyamatok segítésére?